Ha laudációt kellene írni Roby Lakatosról, érdemei, elismerései, nagyívű zenei karrierje oldalakat tenne ki. Ez a kedves, szerény művészember az Ars Sacra fesztivál keretében fergeteges koncerten mutatta meg a Háló Jazzklubban, hogy mennyire igaz az a közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zenében csak két kategória létezik: jó és rossz. És Ő, társaival együtt az elsőt képviselte!

A cím önként adódott a koncertről szóló beszámolóm címéül, hiszen a meglehetősen ritka hangszeren – a Hammond orgonán – olyan, jó értelemben vett káprázatos jazzorgiát produkált a három zenész ezen az estén, hogy – egy másik közhellyel élve, igazi „szombat esti lázat” idézett elő a lelkes hallgatóság körében.

Megszokhatták már olvasóink, hogy a MAO és annak vezetője, Fekete-Kovács Kornél tematikusnak nevezhető koncertsorozatai a hazai jazztörténet legfényesebb lapjaira kívánkoznak. Gondolok itt azokra a hangversenyekre, amelyek során egy-egy – a zenekar komponista vénával megáldott – tagjának szerzeményeit mutatják be, de ugyancsak remek ötlet és minőségi „kivitel” jellemzi azt a koncertsorozatot is, amelynek során a zenekari tagokból alakult kisegyüttesek az amerikai jazztörténet legkiemelkedőbb nagylemezeit mutatják be. Természetesen az eredeti hangszerelésekkel, olykor még a számok sorrendjét is megtartva hallhattunk már olyan alaplemezeket, mint a „Birth of the Cool”,  a „Kind of Blue” és a „Seven Steps to Heaven” (Miles Davis), a „Caravan” (Art Blakey), a „Nancy Wilson/Cannonball Adderley” vagy a „Speak No Evil” (Wayne Shorter).  Tekintettel arra, hogy ezek a korabeli LP-k időben legfeljebb egy mai koncert felét teszik ki, Kornélék mindig felkészülnek arra, hogy a második félidőben az illető jazzikon egyéb lemezeiről is repertoárra tűzzenek még néhány kiemelkedő számot, így „komplettírozva” a jazz estet. A  MAO kisegyüttesek hangszerösszeállításai is értelemszerűen az eredeti formációt követték, így hallhattunk már kvartett, kvintett, szextett felállásokat is.

A kiváló fuvolista és szaxofonos elkötelezett híve a műfajnak, és rendszeresen jelentkezik új projektekkel.

Nagy várakozással tekintettem a Hajdu Klára Quartet Opus-béli koncertje elé. Klárát régóta ismerem, művészetét mindig is igen nagyra értékeltem. Oláh Krisztiánnal készített "Deep in a Dream" c. duólemezéről írtam 5 pontos kritikát a Gramofonba éppen két évvel ezelőtt.  De a kvartett felállásban adott koncert még inkább vonzott, annál is inkább, mert időközben a négyes zongoristája, régi barátom Cseke Gábor lett, akinek nemcsak zongorajátéka, de remek hangszerelései is mindig nagyon lebilincseltek. Előrebocsáthatom, hogy a koncert minden várakozásomat felülmúlta.

Ávéd János a tenorosokban nem szűkölködő hazai jazzszcéna kiemelkedő figurája. Ugyan sohasem kedveltem az Amerikából indult, majd Európát, sőt szerényebb mértékben minket is meghódító listázást, de az vitathatatlan, hogy ő – szerényen ítélve is – az első három között van ezen a hangszeren kis hazánkban.  Mióta csak ismerem munkásságát, igazán nagyra becsülöm, hiszen köztudomású, hogy elképesztő hangszeres tudása mellett kiváló komponista és hangszerelő is, nem említve azt a hihetetlen „stílusakrobata” képességét, ahogyan a legkülönfélébb irányzatokban és formációkban is maradéktalanul helytállt.  Játszott az Euro-African Playgroundban és a Kéknyúlban éppúgy, mint a Bágyi Balázs New Quartetben vagy a Modern Art Orchestrában, a saját maga vezette felállásokat nem is említve. A Balance is nagy feltűnést keltett, de nem kevésbé kiemelkedő formáció a 2013-ban alakult négyesfogat, amelynek hangszer összeállítása is különleges. Nos, ez az Ávéd János Quartet kápráztatta el szombaton este az Opus közönségét, köztük jómagamat is. „Have News” c. lemezüket öt csillagos kritikával méltattam a Gramofon 2016 őszi számában, de „élőben” még nem volt szerencsém élvezni játékukat.  

A világhírű zongorista-zeneszerző neve ismerősen cseng a zenebarátok fülében műfajoktól függetlenül. A sokoldalú művész hosszú pályája során ugyanis a formációk és – mai szóval – projektek olyan sokaságával állt a nagyérdemű elé, hogy abból számosat a hazai közönségnek is módja volt megismerni. A stílusok sokasága miatt mindenki megtalálta a „saját” Coreáját és jellemzően ezúttal is hatalmas érdeklődés előzte meg koncertjét a The Spanish Heart Band-nek elkeresztelt oktettel.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Még csak néhány hete számoltam be a Háló jazzklub kerek századik koncertjéről, és elvileg az évadzáró is lezajlott pár hete a Hot Jazz Band vendégjátékával, amin nem lehettem jelen. Legnagyobb meglepetésemre értesítést kaptam Deseő Csaba barátomtól, aki a klub művészeti vezetője, hogy június utolsó keddjén még egyszer elbúcsúztathatjuk az évadot, amelyben sor került a nevezetes jubileumra. És mivel a fellépő négy művész mindegyike régi kedves (jazz)barátom, így a kánikula ellenére is megcéloztam a Semmelweis utcai S4-et. Hát nem bántam meg, az biztos!

Nem hivatalos kifejezés ugyan, ha valaki „jazzel”, Elek István mégis ezt teszi csaknem fél évszázada.