Mi több, a zenekar ars poeticájához tartozik az is, hogy minden tag rajta hagyja keze nyomát a közös műveken, így történhet meg, hogy alig hiszünk ECM-lemezekhez szokott fülünknek a textúrába került sok rock-, pop-, trip-hop-, electronica-, psychedelia- és ambient elem hallatán. Lehet, hogy a muzsikusok „hazatérése” csupán látszólagos? A popos groove végig uralkodik az albumon, egyes számokat pedig mintha eleve jazzslágernek komponáltak volna – a legjellemzőbb példa erre a Massive Attack együttes Teardrop című darabjának feldolgozása, de bizonyára sikeres lesz Beethoven Holdfény-szonátájának átirata is.
Cohen először tízévesen lépett közönség elé szólószerepben (1988). Pályáját azonban talán helyesebb csak 2014-től számítani, ekkor jelent meg első ECM-lemeze, a Lathe of Heaven, Mark Turner irányításával. Azóta feltűnt a trombitás a különböző Mingus-zenekarokban (Mingus Big Band, Mingus Dynasty), vezette saját Triveni trióját (Omer Avital, Nasheet Waits), s időről-időre fellépett a The 3 Cohens Sextettel – családi zenekarával – is, melyben a muzsikus két testvére, Anat Cohen és Yuval Cohen klarinétozik, illetve szaxofonozik. Öt esztendeje Cohent az International Jerusalem Festival művészeti igazgatójává nevezték ki.
E sorok írója számos ECM-kiadványról írt már recenziót életében. Nagy tisztelője Manfred Eicher produkcióinak. Úgy véli, az utóbbi ötven évben kiformálódott egy sajátos európai jazzhangzás, az amerikai sound „kihívója”, s ebben Eicher kiadójának oroszlánrésze volt. Avishai Cohen jelen lemeze esetében azonban a kritikus vissza kell hogy fogja lelkesedését.
Az ECM-borítók, különösen az első tizenöt év terméséé, művészi megkomponáltságukról voltak híresek. Fotók, grafikai elemek és betűtípusok, valamint –méretek mind egymással, mind pedig a felcsendülő zenékkel harmonikus egészet alkottak. Sajnos a Big Vicious borítóképére ez korántsem igaz. A rosszul megválasztott grafikán mintha zombik zenélnének.
A mai jazz erősen vonzódik az eklektikához. Lemezek százain, ezrein hallhatunk egyszerű vagy bonyolult stíluskombinációkat. Mint már jeleztük, itt is stílusok, sőt, többnyire nem jazzes stílusok keverednek egy, a gitárok által a rock irányába terelt alaphangulatban, melyet Cohen időnként visszaterel jazzesebb dimenziókba (King Kutner). De míg sok más lemezen csodáljuk a szellemes eklektika diadalait, itt úgy érezzük, az izraeli zenekar egy elég rosszul irányított, alkalmasint gazdátlan csónak, mely azzal fenyeget, hogy hol az egyik, hol a másik part szikláinak csapódik. A szerzemények különböző zenei világok között lebegnek – sajnos súlytalanul. Minden szám egy patthelyzet. Cohen alapvetően ambient játéka is hozzájárul a kontúrok elmosásához, a mélange íztelenségéhez. Más karakterű kísérettel, talán kicsit kevesebb rockos gitárral a háttérben jobban érvényesülnének a trombitás értékei, akinek játékát a JazzTimes kritikusa korábban a Miles Daviséhez hasonlította, amely összehasonlítás ezen az albumon semmiképp sem érvényes. Jelen formájukban a szerzemények unalmasak, az összeállítás egyhangú. Kis túlzással az mondható, hogy ha egy acid-psych számot végighallgattunk, már ismerjük az egész lemezt. Az, hogy egyes darabok balladaszerűen bánatosak, másokban a poszt-rock érzelmesség dominál, megint másokban pedig az urbánus backbeat uralkodik, csupán felszínes változatosságot eredményez. Hiányoznak a klimatikus pillanatok, a nagy csúcspontok, illetve az a bizonyos láthatatlan hullámmozgás, mely oly izgalmassá tesz sok más lemezt.
ECM, 2020
- Honey Fountain
- Hidden Chamber
- King Kutner
- Moonlight Sonata
- Fractals
- Teardrop
- The Things You Tell Me
- This Time It’s Different
- Teno Neno
- The Cow & The Calf
- Intent
Közreműködnek:
Avishai Cohen - trombita, szintetizátor
Uzi Ramirez - gitár
Yonatan Albalak - gitár, bőgő
Aviv Cohen - dob
Ziv Ravitz - dob, sampling