A jobb híján „világzene” néven számontartott irányzat népszerűségére jó példa az is, hogy munkatársunk, Somogyvári Péter a közelmúltban két ilyen – az európai zenebarátok számára kifejezetten egzotikusnak számító – zenei eseményről számolt be honlapunkon: május 16-án egy másik tunéziai oud művész, DhaferYoussef (1967) Erkel színházi koncertjéről, május 24-én pedig a dél-afrikai dallamkincs és a modern jazz elemeit ötvöző művészetet bemutató estről.  

De mindenekelőtt ejtsünk néhány szót a nevezetes hangszerről és annak legnagyobb élő mesteréről.
Az arab lant, az oud (ejtsd: úd), ősrégi keleti húros hangszer. Domború hátú, rövid nyakú, fogólapos, pengetős instrumentum. A 9. században a mesés Kelet legfontosabb városában, Bagdadban dolgozták ki különleges formáját, majd elterjedt egész Észak-Afrikában, különösen a tunéziai Kairouan város lett fontos zenei központ. De az arab hódítással eljutott az Ibériai-félszigetre, a mai Spanyolországba is (Córdoba), ahol a Maghreb övezet zenéje a helyi keresztények és zsidók zenei hagyományaival ötvözve egy sajátos andalúz stílust hozott létre. A rekonkviszta, azaz a mórok kiűzése azt eredményezte, hogy az üldözöttek magukkal vitték kultúrájukat és az említett andalúz stílus ma egész Észak-Afrikában – Marokkótól Líbiáig megtalálható....
Nem véletlen tehát, hogy ennek az európai fül számára oly' varázslatos és egzotikus zenének legnagyobb mestere Anour Brahem (1958) éppen a tunéziai főváros, Tunisz szülötte. Zenei tanulmányait otthon végezte, majd 1981-ben költözött Párizsba, ahol bekapcsolódott a pezsgő multikulturális zenei világba. Tudjuk, hogy a francia főváros számtalan művésznek adott „kiugrási” lehetőséget Josephine Bakertől Sidney Bechet-ig, Cézaria Évorától Angélique Kidjo-ig. Brahem számára, aki a frankofon világból érkezett, ez a közeg gyümölcsözőnek bizonyult, ekkor már hazájában is elismert művész lett, turnézott Amerikában és világszerte. 1991-től az ECM művésze, és olyan zenei nagyságok társaságában készített lemezeket, mint (csak a jazzmuzsikusokat említve) Jan Garbarek, Dave Holland, Jack DeJohnette vagy Django Bates.

Jóllehet írásom bevezető részében, ha szabad ezt mondanom, a világzene „rovatba” tettem Brahem mester művészetét, de el kell mondani, hogy már ismertté válása idején, korai párizsi éveiben is nyilvánvalóvá tette, hogy nem igazán nyitott az egyre inkább divatossá váló világzene irányába. Ő inkább a konzervatív tradíciók szolgálatát vállalta magára modern megszólalásban. Ebben talált partnerekre a neves jazzmuzsikusok személyében. Nem új keletű ez a kapcsolat, hiszen 1992-ben Jan Garbarek, 98-ban John Surman és Dave Holland voltak társai lemezfelvételén. Szinte arról is nevezetessé vált, hogy a legváltozatosabb formációk élén szerepel akár a koncertpódiumon, akár a lemezstúdiókban. Éppen az első ECM lemezén tizenkét Brahem originál felét szólóban adta elő, a többieket pedig a legváltozatosabb felállásban három társával. Számos ECM albuma közül kiemelkedő a 2022-es „Le pas du chat noir” (A fekete macska lépése), amelyen zongora és harmonika kíséri. (A címlapon André Kertész 1928-ban a párizsi Tuelériák kertjében készült fotója látható!)
Hazánkban két alkalommal lépett fel: 2021-ben a MoMKult színpadán, két évvel később pedig a Zeneakadémián. Mondanom sem kell, hogy mindkét alkalommal zsúfolt nézőtér előtt – és elsöprő sikerrel. A 23-as fellépésén basszusklarinéton és szopránszaxofonon Klaus Gesing, basszusgitáron Björn Meyer, ütőhangszereken (darbuka és bendir) pedig Khaled Yassine kísérték. Kedves emlék, hogy az 1992-es lemezét felcsillanó szemmel dedikálta, és nevét arabul írta az angol nyelvű ajánlás alá, úgy megörült, amikor ezt a CD-t meglátta nálam.

Az új Brahem album meglepően vaskos kísérőfüzettel lepi meg az érdeklődő zenebarátot. Az általában megszokott kiváló fotók mellett 10 oldalas angol nyelvű „liner notes” segítségével fontos információk birtokába jut a „fogyasztó”. A tizenegy darabot egy kivétellel a Mester jegyzi, „Az örök olajfa” c. szerzeményben Dave Hollanddal osztozik. Mint Vijay Iyer esetében is megfigyelhettük, a kortárs muzsikusok művészetükben is bátran megnyilvánulnak politikai kérdéseket illetően is. A lemez ajánlását ezekkel a szavakkal világítja meg a muzsikus: „Miközben az albumon hallható zenét komponáltam a gázai tragikus események nagyon foglalkoztattak. Mikor pedig elolvastam Adam Shatznak az erről szóló korábbi írását, megkértem, hogy tegye közzé az itt következő esszéjét. (A már említett terjedelmes írásból, amelynek részleteibe itt nem mehetünk bele, megtudhatjuk, hogy a lemez címe a neves palesztin író, Edward Saidnak a palesztin történelemről szóló 1986-ban publikált könyvének címével azonos...) Mind Said, mind pedig Brahem a híres palesztin költő, Mahmoud Darwish (1941-2008) verssorából vette a címet, amely így hangzik: Where should the birds fly AFTER THE LAST SKY? (azaz: Hová repülhetnek a madarak az utolsó égbolt után?)  

Ez egyébként Brahem tizenkettedik ECM albuma. További érdekesség, hogy a nyolc évvel korábbi – a Blue Maqams-ban megismert felállás „csak” annyiban változott, hogy a dobos Jack DeJohnette helyére egy csellista hölgy, Anja Lechner került. Ezzel egy húros kvartett keletkezett, mivel oud, cselló, bőgő és zongora a hangszerarzenál, és ne felejtsük el, hogy a zongora is húrok révén szólal meg. 
A kollaboráció most is tökéletes, hiszen a bőgőssel több évtizedre nyúlik vissza a közös „kémia”, de az angol fenegyerek, Django Bates is játszott Brahem Blue Maqams c. lemezén, mégpedig Dave Hollanddal együtt. Ott a nagynevű Jack DeJohnette dobjátéka, itt a cselló színesíti az arab lant misztikus hangzását. (A cselló használata még inkább finommá, visszafogottá teszi Brahem játékát, különösen a Dhafer Yousseffel történő összevetésben.) A zene egyszerre archaikus és modern, a tradicionális arab dallamvilág ötvözése a modern jazz improvizációival, a korábbi Brahem-koncepciónak megfelelően. És ebbe az is „belefért”, hogy alkalmanként parázs viták voltak a zenészek között – mint egy interjúból megtudhattuk a „műhelytitkokról”.

Brahem mester tizenegy tételes zenefolyamában három szám kifejezetten duó előadásra készült. A „The Eternal Olive Tree” az oud és a bőgő előadásában, két további miniatűr remekmű – az albumindító „Remembering Hind” (1:52) és a bájos „Edward Said's Reverie” (2:58) pedig a cselló és a zongora előadásában hangzik el. Voltaképpen minden szám a három nagy világvallás szent földjének konfliktusoktól terhes világára utal Jaffa narancsától az olajfákig, Edward Said író álmaitól a bizonytalan jövőig. Egy nagy zeneművész aggodalmait és megtörhetetlen optimizmusát is kifejezi új albuma. Érdemes figyelmesen meghallgatni üzenetét!   

  ANOUAR  BRAHEM    AFTER  THE  LAST  SKY     ECM  Records/Hangvető

• Remembering Hind
• After the Last Sky
• Endless Wandering
• The E!ternal Olive Tree (Anouar Brahem-Dave Holland)
• Awake
• In the Shade of Your Eyes
• Dancing Under the Meteorites
• The Sweet Oranges of Jaffa
• Never Forget
• Edward Said's Reverie
• Vague

Minden szám szerzője Anouar Brahem   (kivéve a 4.)

Közreműködnek: 

Anouar Brahem   oud
Anja Lechner   cselló
Django Bates   zongora
Dave Holland   nagybőgő