A Blue Note fiataljai közé tartozó, húszas évei derekán járó, Chicagóban felnőtt, de most New Yorkban élő, és a kritikusok szerint a lemezkiadó tegnapi-tegnapelőtti vibrafonos nagyságaihoz (Milt Jackson, Bobby Hutcherson, Steron Harris) mérhető tehetségű Joel Ross nemrég megjelent harmadik albumán altszaxofonosához, Wilkinshez hasonlóan héttételes szvittel kedveskedik zenéje barátainak. A mű összefoglaló címe jelzi, hogy költői zene szól majd a korongon, s hogy az egyes tételek valamiféle példázattá vagy példabeszéddé állnak össze. Példabeszéddé, melynek értelmét ugyanakkor a hallgatónak kell kihüvelyeznie a felcsendülő, többnyire egyértelműen vallási-teológiai fogalmakat (Prayer, Guilt, Doxology, Benediction) hordozó tételekből. De a cím „parable” szava egyben Ross nyolctagú együttesének nevére is visszautal, a fiatal zenészekből álló Parable oktettre, mely az albumon egyetlen számban egészül ki Gabrielle Garo fuvolistával.

A jó száz esztendeje feltalált, a hangrezgések akusztikai törvényszerűségeit hasznosító, pedálos ütőhangszer, melynek tetején, a klaviatúraszerűen elrendezett könnyűfém lapokon játszanak a muzsikusok különböző keménységű ütőikkel, nagy atmoszférateremtő, az elmélyedést vagy a relaxációt segítő erővel rendelkezik, s e képességét több vibrafonos jó értelemben kamatoztatta az évtizedek során. A virtuóz technikájú, villámgyors, a tremolókhoz vonzódó Lionel Hampton swing feelingjével szakítva több modern hangszeres a vibrafon csendes, intim, mondhatni introvertált energiáit igyekezett hasznosítani. Próbálkozott ilyesmivel többek között Karl Berger és David Friedman, Tom van der Geld és a viszonylag fiatalon elhunyt osztrák Werner Pirchner a Harry Pepl gitárossal és Jack DeJohnette dobossal készített jelentékeny, ám mára teljesen elfeledett ECM-albumán, egyik legkedvesebb lemezemen a kiadó bő kínálatában.

Amikor a most szóban forgó lemezt hallgatni kezdjük, első – felületes – benyomásunk ugyanebbe az irányba mutat: íme, egy újabb vibrafonos, aki, talán gyermekkori áhitatos templomi zenéléseinek szelleméhez visszanyúlva, halkszavú, kontemplatív albumot hozott össze zenész barátaival. Maga Ross azt nyilatkozta egy helyen: „A vibrafon a legjobb lehetőség arra, hogy egy perkusszív hangszeren játsszak, de harmóniai és elméleti értelemben is ki tudjam fejezni magamat.” A hangszer mellett fontos a kollektivitás hangsúlyozása is, mert Ross csupán egy viszonylag nagyobb formáció, egy oktett tagjának mutatja magát e szvitben, egyvalakinek a nyolc közül, de semmiképpen se vezetőnek vagy fő szólistának. Ha hiányos információink lennének a lemezről, nem tudnánk, ki jegyzi, se azt, ki komponálta a szvit egyes tételeit, könnyen azt gondolhatnánk, van itt egy Parable elnevezésű oktett, csupa remek képességű, de a szerzemények ensemble-előadásában hívő muzsikussal, akik természetesen tudatosan kerülik vagy módosítják a klasszikus szonátaformára emlékeztető, expozícióból, a téma kifejtéséből, az expozícióhoz való visszatérésből és egy kódából álló jazzdal-szerkezeteket, de akik ugyanakkor mégsem anarchista rombolók, vagyis nem törekednek a hagyományos formáktól való teljes elszakadásra (ha egyáltalán létezhet a művészetben efféle hiperradikalizmus), hanem olyan modernek, akiknek gyakorlatában mégiscsak felismerjük a „téma variációkkal” elemeit, valamint olyan tradicionális eljárásokat, mint azt, hogy a szólók alatt a ritmusszekció tovább játssza a téma harmóniaszerkezetét.      

Hogy itt többről van szó, mint hangszeresek laza egymásmellettiségéről, az nyilvánvaló, de ezzel még nem jutottunk közelebb Ross komponálási titkaihoz. A zenésznek az a megjegyzése sem ad kulcsot a kezünkbe, miszerint csupán annyit beszélt meg zenésztársaival, hogy mindannyiukat a melódia inspirálja játék közben – ehhez túlságosan kidolgozottnak hatnak az előadások, melyek, talán az egyetlen rövid Doxology tétel kivételével, mind megőrzik kicsit sötét tónusú misterioso jellegüket. Egy frázisos megállapítás, hogy Ross és csapata egyaránt otthonosan mozog a post bop kísérletezésben és a balladajátékban, csupán féligazság lenne, és szintén vajmi keveset mondana e különleges kompozíciókról.

Ross valóban komoly feladat elé állítja türelmes hallgatóit, akik hajlandók sokszor meghallgatni ezeket a többnyire roppant egyszerű melódiamagvakból szárba szökkentett szerzeményeket.

A parabolákat sokkal nehezebb megfejteni, mint azt kezdetben hitte a magabízó befogadó. Egy olyan különleges, alkalmasint hipnotikus hatású, ugyanakkor végig visszafogott, egyáltalán nem agresszív vagy harsány zenei világba csöppen az ember a szvit tételeit hallgatva, melynek még a helyét is nagyon nehéz kijelölni a modern jazz stiláris térképén, már csak azért is, mert a The Parable of the Poet semmiféle kapcsolatot sem tart korunk divatos jazzirányzataival. (A szintén „kivételnek” ható, hosszú, és a szvit közepére helyezett, ezért kiemelt jelentőségű Wail zenei rokonságát a 60-as évek free kezdeményezéseiben kell keresnünk, bár Wilkins alt jajgatásai távolról sem szolgai utánzatok.) A Ross-lemez kissé bizonytalan stiláris meghatározásában Pirchner már említett albumán kívül egy másik ECM-különlegesség, a franciakürtös John Clark Faces című albuma (ott Dave Friedman vibrafonozik) kínálkozik az egyik viszonyítási pontként, míg a másik pólusra talán azokat a 60-as évek eleji Blue Note-lemezeket kellene helyeznünk, melyeken Jackie McLean és Grachan Moncur III játszik együtt. Természetesen ezeken a felvételeken is van vibrafon (Bobby Hutcherson). Különösen a modernebb pólus (Clark és Pirchner) érdekes abból a szempontból, hogy náluk se, ahogy most Rossnál se könnyű meghatározni, mi a megírt és mi az improvizatív elem a megszólaltatott zenében. Hangszerszólók, igaz, előfordulnak, de valahogy megváltozott a szerepük: mintha teljesen elvesztették volna a hagyományos jazzben kialakult funkciójukat. Jelentőségük ebben a zenei közegben semmiképp se nő az ensemble-játék fölé – a két fa- és két rézfúvósból álló szekció közös, illetve egymást fedő szonoritásai legalábbis egyenrangúnak hatnak. A szóló is csak egy, semmiben sem kitüntetett kifejezési mód itt, egy lehetséges vagy talán szükséges előadóművészeti eljárás valami olyasmi megjelenítéséhez, ami túl van minden kifejezési módon és szavakkal megragadhatatlan.

Blue Note, 2022

1. PRAYER
2. GUILT
3. CHOICES
4. WAIL
5. THE IMPETUS (To Be And Do Better)
6. DOXOLOGY (Hope)
7. BENEDICTION

Közreműködik:

Joel Ross: vibrafon
Gabrielle Garo: fuvola
Marquis Hill: trombita
Immanuel Wilkins: altszaxofon
Maria Grand: tenorszaxofon
Kalia Vandever: harsona
Sean Mason: zongora
Rick Rosato: bőgő
Craig Weinrib: dob