Kevés olyan jelenségről tudunk a jazz világában, aki olyan szinten tudta volna kiaknázni az őt ért, az anyakontinens stílusától erőteljesen eltérő zenei hatásokat, mint a nagybőgős Avishai Cohen. Nem mehetünk el persze amellett, hogy az ő hazája, Izrael nagyüzemi szinten termeli ki a jobbnál jobb élvonalbeli előadókat, gondoljunk csak Omer Avitalra vagy Ben Ezrára a teljesség igénye nélkül, csak a nagybőgősöket említve. A legnagyobb tehetségek jelentős részét a legújabb, „Arvoles” című lemezével jelentkező Cohen fedezte fel, 20 év alatt számos figyelemreméltó fiatal izraeli zenész tűnt fel a triójában, játszva azt az újszerű zenét a legnagyobb természetességgel, ami nem csak az izraeli, de nagyobb távlatból nézve az egyetemes kortárs improvizatív zenére is nagy hatással van.

Avishai Cohen tanulmányait Izraelben kezdte, majd igen fiatalon, mindössze 22 évesen tette át székhelyét az Egyesült Államokba. Itt olyan nagyságok vették rövidesen pártfogásukba, mint Danilo Perez vagy Paquito D’Rivera, de dolgozott többek között Kurt Rosenwinkellel, Roy Hargrove-val, Herbie Hancockkal, és hamar elmaradhatatlan tagja lett Chick Corea kilencvenes évekbeli formációinak, mint az Origin vagy a New Trio. Melodikus sokszínűsége és kivételes hangszerelési készsége miatt azonban szükségszerű volt, hogy a sideman pozícióból előre lépjen, és szerzőként is bemutatkozzon. Első szerzői lemezét (Adama, 1998) éppen Corea adta ki, melyet további három követett a zongorista kiadójának égisze alatt. Ezt követően Cohen saját maga adta ki munkáit, lemezeinek száma a 2019 júniusában megjelenő „Arvoles”-szel pedig tizenhétre gyarapodott.

Ezen munkák döntő többsége a trió formáció köré épül, mely egyértelműen Cohen kedvenc felállása. Az izraeli jazz erejét mutatja, hogy az előadói szempontból könnyűnek a legkevésbé sem mondható zenei anyagot, számos zenésszel próbálta ki az évek során, újabb és újabb fiatal tehetségeket emelve be ezzel a köztudatba és sok esetben a nemzetközi vérkeringésbe. Az „Arvoles”-en Noam David dobol, aki noha hosszú évek óta koncertezik a trióval, ez az első lemez, amin közreműködik. Játéka a legbonyolultabb metrumok esetében is elegáns és szellemes, az ember érzése az, hogy bármelyik pillanatban új impulzust tud adni a dinamikának, szólói így aztán az anyag legizgalmasabb részeit képezik. Zongoránál Cohen választása az azeri Elchin Shirinovra esett, aki szintén játszi könnyedséggel vette a legbonyolultabb struktúrákat is, szólói jól átgondoltak, stílusa tökéletesen illeszkedik a zenekarvezető világába. Cohen pedig fölényesen fogja össze a zenekart, szólói mind ritmikailag, mind dallami szempontból élményszámba mennek, hármuk kooperációja pedig már a kezdettől olyan érett zenei anyagot teremt, amire hosszú évek együttműködése után is csettintenénk, nemhogy egy frissnek mondható formáció esetében.

A kompozíciók felében további két fúvós hangszer színesíti a hangzást, jelesül a svéd Anders Hagberg fuvolán, valamint Björn Samuelsson harsonán. Az ő jelenlétük kizárólag a kamarazenei megszólalás szempontjából lényeges, mellyel Cohen előszeretettel kísérletezett már a 2013-as „Almah” című lemezen is. Az akkori vonósnégyest és oboát most a fúvósok spektrumának két szélével váltotta fel, ami az érintett számoknak különösen melankolikus és modern megszólalást kölcsönzött. Szólisztikus szerepük - néhány ütemet leszámítva a „Childhood (for Carmel)” című dalból - nem volt.

Az „Almah” mellett sok esetben idéződik fel a 2000-es és 2010-es évek elején készült legsikeresebb lemezek (Continuo, 2006; Gently Disturbed, 2008; Seven Seas, 2011) hangulata. Talán ezeken az anyagokon érezhető a leginkább az a fajta ritmikai invenció és változatosság, ami elengedhetetlen összetevője az Avishai Cohen-féle receptnek, s ami annyi fejtörést és izgalmat okoz a nyugat-európai fülnek. Ez a fajta játékosság idéződik meg a nyitódalban (Simonero), a „Face Me”, „Nostalgia” és „Elchinov” című számokban. Utóbbinak külön érdekessége a téma osztott felrakása, ami által a hangszerek egyfajta komplementer technikával szólaltatják meg a fődallamot. Itt kiütközik Cohen klasszikus képzettsége is, hiszen csak úgy, mint a „Gesture 1” és a „Face Me” című számokban, itt is vonóval játssza a rá eső zenei részt, ami éppoly biztos és kifejező, mint pizzicato technikája. A lemez címadó dala külön is említést érdemel, mind a kompozíció maga, mind a bőgőszóló esetében „Charlie Haden” hatása sejlik fel.

Az életműből nagy valószínűséggel legjobban kilógó lemez az „Arvoles”-t megelőző „1970” című korong, ami erősen popzenei ihletettségű, s mint ilyen, megosztotta a nehézsúlyú Cohen-rajongókat. Azonban nem mehetünk el amellett, hogy a szerző zenei világának ez is fontos részét képezi, ez is tetten érhető az új anyagon, különösen a New York 90 dobgroove-jának esetében, mégha nem is olyan explicit módon, mint a megelőző albumon. Az utolsó szám (Wings) ugyanakkor teljesen a standard jazz felfogást tükrözi, ami egy hamisítatlan Avishai Cohen albumon akár unortodoxnak is hathat, persze a hard bopra emlékeztető téma magán viseli az Avishai Cohen Triónál megszokott stílusjegyeket is.

Összességében egy remek lemezről beszélhetünk, ami a lehető legalaposabban mutatja be, hogyan vált Avishai Cohen az utóbbi két évtizedben a világ jazz-életének egyik legunikálisabb és legkiemelkedőbb előadójává és szerzőjévé. Az „Arvoles” felépítésében és érzelemgazdagságában, valamint a hangszeres virtuozitásban a Cohen-stílus talán legkiemelkedőbb, tavaly tízéves jubileumához érő, már említett „Gently Disturbed” albumához mérhető, ahol olyan zenészek működtek közre, mint a dobos Mark Giuliana, valamint Shai Maestro a zongoránál. Őket ma már saját jogon sorolhatjuk a legnagyobbak közé – ez alapján Elchin Shirinov és Noam David is szép jövő előtt állnak.