A képek jó része a majdnem napra pontosan két éve, az óbudai Godot Művészeti Intézetben nyílt, és sajnos a pandémia miatt mindössze tíz napig látogathatott kiállítás anyagából lett válogatva, kiegészítve az azóta koncertet adó jazzmuzsikusok portréival. Az Eötvös10 kiállítóterme jóval kisebb, mint az egykori textilgyár 700 négyzetméteres csarnokteréből kialakított Godot, így az ott kiállított 180 (!) képből alaposan szelektálni kellett, és a kiválasztottak az újakhoz hasonlóan, kisebb méretben kerültek nyomtatásra. Ez utóbbi semmit nem rontott a művészi hatáson, sőt, a belmagasságban is kisebb galériában így érvényesültek igazán.

A este hatkor kezdődött megnyitón először házigazdaként az Eötvös10 kulturális szervezője, a „civilben” költő, drámaíró, műfordító, dramaturg, és publicista Kovács-Cohner Róbert köszöntőjében elmondta, a kiállítás egyben az április 27. és május 12. között első ízben megrendezésre kerülő JAZZFEST BUDAPEST nyitó rendezvénye. Pályatársa, Mohácsi István író, dramaturg nyitotta meg a kiállítást, rendhagyó beszédében nem csak az alkotót méltatva. Kizökkentve a hallgatóságot a megnyitók szokásos komfortzónájából, mellbevágóan beszélt a szomszédunkban zajló háború borzalmairól, a választás utáni győzelmi beszédről, mikor a győztes első mondatában a terrort elszenvedőn gúnyolódott az összegyűltek röhögése közepette. Volt, ki nehezményezte, hogy politikát kevert mondandójába, pedig az ókori görög polisz névből eredő politika szó magyar jelentése, ahogy a Wikipédiában is olvasható: közélet, ez értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat. A minket körülvevő közeg felvázolása mellett természetesen a kiállított képekről is szellemes, akár dramaturgiainak nevezhető fordulattal esett szó, majd Kleb Attila elevenítette fel élményeit, az előzően szólókhoz hasonló rövidséggel.

Végül Lukács Miklóst hallhattuk, aki a szavakkal is olyan virtuózan bánt, mint hangszerével. Ő is megígérte, rövid lesz, és ehhez tartotta is magát, a cimbalomhoz ülve is. Indiai útja során írt szerzeményét játszotta. Először kezével pengette a húrokat, majd az ütők is előkerültek és a szitárt idéző hangok csodálatos zenévé álltak össze. Ezután már ritkán tapasztalható egyetértésben tapsolt mindenki.

A megnyitó ünnepségen megjelent a magyar fotóművészet és a jazztársadalom számos kiválósága, aztán, ahogy ilyen eseményeken lenni szokott, kialakultak a kisebb csoportok, hogy megvitassák a látottakat, hallottakat.

A CLOSER kiállítás képei, főleg a külföldi zenészeket ábrázoló portrék, a fellépés előtti vagy utáni pillanatokban a színfalak mögött, a backstage erre kialakított részében készültek. Az itt fellépők többsége már másnap reggel továbbutazik a turnéja következő állomására, nincs ideje műterembe menni. Ahogy Kleb Attila korábban elmondta, „a portrék elkészítésére sosincs több idő öt percnél. Ez benne az igazi izgalom. Ez egy különleges világ, ahol szinte pszichológusként kell közelíteni a fotózás alanyához, le kell tudni hámozni róla a héjat, hogy önmagát mutassa a kamera előtt.” Egykori főszerkesztője, Völgyi Vera egy korábbi kiállítása kapcsán megfogalmazott, az Eötvös10 honlapján is olvasható írásában is hasonló következtetésre jutott: „Csak akkor sikerülhet jól egy ilyen vizuális beszélgetés, ha a fotográfus és a portré alanya között létrejön a »viszony«. A gyengéd és figyelmes, vagy küzdelmes, vérre menő, de mindig érzelmekkel teli, és egy-egy igazán sistergő pillanatban érzéki kapcsolat. Két ember ismerkedik egymással. S bár csak az egyik dolga az, hogy megnyíljon, a másiknak is adnia kell magából. Másként nem megy.”

Eszembe jutottak főiskolai osztályfőnököm, Horváth Ádám az első órán hozzánk intézett intelmei: „Szakmát tudok tanítani, tehetséget nem.” Kleb Attila profi fotósként megtanulta a szakmát, tehetsége révén fotóművész lett.

A kiállítás május 8-ig minden nap 9 és 19 óra között látogatható (az I. emeleti galériában rendezett programok kivételével) az Eötvös10-ben.
1067 Budapest, Eötvös u. 10.

Fotó: Somogyvári Péter