A zongora rendkívül népszerű hangszer a lengyel jazzben, sokan választják, vállalva a vele járó kötelezettségeket is. Például a lengyel zenei hagyományok tiszteletét, és azt a főhajtást, amellyel elsősorban Chopin öröksége előtt kell tisztelegni. Kis túlzással élve, nem is számít jazz zongoristának az a lengyeleknél, akinek nincs Chopin feldolgozásokból álló lemeze, vagy legalábbis nem érezni játékán a Chopin-i hatásokat.

Wasilewski pedig amúgy sem tudna robbanni, akkor sem, ha akarna. Közismert, hogy mennyire halkan, kifinomultan, visszafogott lendülettel játszik. Ez nem azt jelenti, hogy idegenkedne a tempósabb kompozícióktól, de a visszafogottság lett az ő világa. Olyan érzékenység jellemzi a dallamok megformálásában, sokszor magában a billentésében is, amelyet nem a jazz, hanem a klasszikus zene zongoristáinál tapasztalhatunk inkább. Fura, hogy 1995-ös CD-jén, a When will the Blues leave? című lemezén még egy dinamikus, a műfaj általánosabb elvárásaihoz jobban igazodó pianistát ismerhetünk meg Wasilewski személyében, de már ott is találkozhatunk olyan passzusokkal, tűnődő részletekkel, amelyek legújabb albumát, az En attendandot uralják.

Ne engedjünk az előítéleteinknek akkor, amikor Wasilewski zenei érzékenységéről, a részletek lehető legfinomabb kidolgozására való hajlamáról van szó. Nem hogy nem unalmas a játéka, hanem éppen ettől érdekes, sőt, ez teszi egyedivé. Ahogy tette nagyjából ugyanez Bill Evans-et is, aki képletesen szólva sosem verte szét a hangszert.

Nincs konkrétan Chopin-es jellege Wasilewski új CD-jének, nem dolgozza fel a nagy kompozítor egyetlen darabját sem, a hagyományokhoz való kötődés nála nem így működik. Chopin szelleme itt a játék finomságában és szinte végig tapasztalható dallamosságában jelenik meg. Csak egy-két kivétel akad, amikor a hallgató úgy érzi, hogy Wasilewski megindul a free irányába, igaz egy ponton meg is torpan, és visszafordul a melodikusabb dallamvonalak felé. Érdekes, de már pályájának korai lemezein is megvillant egy-egy rövidebb zenei részletben a free iránti érdeklődése, de ez aztán sohasem hatalmasodik el rajta. Az itt-ott előforduló free elemek inkább csak egyfajta fűszert jelentenek a játékában. Amúgy szereti azt a fajta zenét, amelynek tulajdonképpen nincs ritmusa, a bőgő és a dob inkább csak különféle effektekkel kíséri őt. Az En attendanton is gyakran felbukkannak ilyen passzusok, ennek a triónak – Wasilewski zongora, Slawomir Kurkiewicz bőgő, Michal Miskiewicz dob – hallatlan érzéke van az efféle megoldásokhoz.

Mellesleg már az 1990-es évek elejétől együtt van a három muzsikus, nyilván ismerik egymás legtitkosabb gondolatait is. Nem véletlen, hogy felfigyelt rájuk a lengyel trombitás, Tomasz Stanko. Ismeri ő a líra világát, de ettől még kifejezetten markáns, a tempót, dinamikát kedvelő muzsikus volt. (Három éve hagyott itt bennünket...) Éppen az a kontraszt adott hallatlanul izgalmas zenei feszültséget Stanko és a Wasilewski trió igencsak hosszan tartó együttműködésének, ami a zongorista finom játékából, és a Stanko-féle dinamikából következett. Hozzá kell tenni, hogy Wasilewskinek azért bizonyos fokig alkalmazkodnia kellett a trombitás felfogásához, aki adott esetben erősebb tónusokat és perkusszívabb játékot követelt tőle. Az ECM-nél kiadott lemezeik valóban fantasztikusak, amerikai turnéjuk olyan hatással volt az ottani közönségre, hogy a lapok egyenesen úgy írtak Stankoról, mint aki képes betölteni azt az űrt, amit Miles Davis hagyott maga után. Nem mellesleg Stanko úgy istenigazából a Wasilewski trióval zárta le azt a különféle kísérletekből álló pályaszakaszát, amelyben az elektromos hangszerekkel és a fúziós zenével kacérkodott. Idővel azonban pontot tett a Wasilewski tiróval való nagy és hosszú menetelésére is, mert a trombitás új társakra, új impulzusokra vágyott.

Tulajdonképpen semmi különös sem történt a válással, Stanko vitte tovább azt a melodikus, de lendületes zenét amit a trióval játszott. Sokak számára túlzottan is melodikus volt ez a muzsika, szerette mindenki, de voltak, akik visszavágyták az olyan, tipikusan a free szellemében született Stanko lemezeket, mint például a Twet-et. Markáns, már-már haragos lemez ez Vesala-val, Warrennel és Szukalskival. Talán nem is olyan erős túlzás azt képzelni, hogy Stanko Wasilewski hatására kezdett dallamosabban játszani, illetve, hogy Wasilewski látens vonzalma a free iránt igazából a Stankonál töltött években izmosodott meg.

Wasilewskit és két társát sem rázta meg a szakítás, mindent összevetve újra régi útjaikon kezdtek járni. Igaz, immár az új korszakukban időnként ki is léptek a megszokott kerékvágásukból. Az En attendant előtt például a triónak egy, Joe Lovano-val rögzített lemeze látott napvilágot az ECM-nél.

Az új CD-t, En attendant-ot még 2019-ben vette fel Wasilewski és két zenésztársa, de csak most, 2021-ben dobta piacra a kiadó. Található rajta egy Bach feldolgozás is, de legkülönlegesebb darabja egy egészen másik kultúrkörből érkezett. Ez a Doors, Riders On The Storm című, legendás számának adaptációja. Nem egy az egyben, hanem izgalmasan fedett, szétbontott formában hangzik el a darab, de hát épp attól érdekes, hogy láthatjuk, mit kezd Wasilewski egy jól ismert zenei témával, mire futja a fantáziájából, ötleteiből. Ötletekből persze nincs hiány nála. Érdekes, de a Joe Lovano-val rögzített lemezét, az Arctic Riff-et is 2019-ben vette fel, akárcsak az En attendant-ot. Az amerikai tenorossal készült lemez összességében nem különbözik az En attendant-tól. Alapvetően ugyanaz a szellem hatja át, de Lovano kétségtelenül markánsabbá teszi.

 ECM, 2021

1. IN MOTION (PART I)

2. VARIATION NO. 25 (FROM GOLDBERG VARIATIONS)

3. VASHKAR

4. IN MOTION (PART II)

5. GLIMMER OF HOPE

6. RIDERS ON THE STORM

7. IN MOTION (PART III)

Közreműködik:

Marcin Wasilewski   - zongora
Slawomir Kurkiewicz   - bőgő
Michal Miskiewicz   -  dob

>