Eszünkbe se jut feléleszteni a művészet haladását elősegítő nagy ember romantikus mítoszát, amikor megállapítjuk, hogy Coltrane-t egész különleges hely illeti meg a műfaj történetében. Ahogy a hard boptól a modális jazzen keresztül mindinkább közeledett a szabad formákhoz, kompozícióinak szellemi univerzalizmusa (ellenfelei szerint kozmikus zagyvasága) is erősödött. Kései, a korábbi évtizedek jazzstílusainak jelrendszereihez szokott hallgató számára valóban komoly kihívást jelentő albumainak sikeres befogadásához szinte elengedhetetlen valamiféle vallási elmélyültségre való készség, sőt, képesség és törekvés a szaxofonos misztikus univerzalizmusával való azonosulásra. Ezt tanúsítják a koncertjeiről készült beszámolók, melyek elmondják, hogy a közönség egyes tagjai transzba estek, alkalmasint eszméletüket vesztették.

A kései Coltrane időszalagjának talán legdrámaibb éve 1965 volt. Ha végigtekintünk az ekkor keletkezett lemezein, illetve csak a halála után ismertté vált további előadásain, egy grandiózus átalakulás tanúi lehetünk, melyben a főszereplő művész a modális jazzesztétikát mindinkább maga mögött hagyva a free jazz jövője felé halad. Sok híve véli úgy, hogy ez az átmeneti korszak termelte ki magából legmaradandóbb lemezeit. Kvartettjének dobosa, a legendás Elvin Jones 1968-ban a The New Yorker hasábjain így emlékezett a szaxofonossal való közös munkára: „Minden este, amikor felléptünk a dobogóra, akár ötszáz vagy ezer mérföldnyi utazást követően, a fáradtság hirtelen elszállt belőlünk. Az egyik leggyönyörűbb élmény volt, amit valaki megtapasztalhat. Ha az emberi kapcsolatokban létezik olyasmi, hogy tökéletes harmónia, akkor a zenekar, amennyire csak lehet, megközelítette ezt az állapotot.”

Az „átmeneti” év az A Love Supreme című négytételes, modálisnak induló, majd két hard bopos rész után himnikusan záruló szvit megjelenésével indult, bár e lemez felvétele még 1964 decemberében készült. A muzsikus akkori élettársa (későbbi felesége) és munkatársa, a zongorista/hárfás Alice Coltrane később elmesélte, ő hogyan élte át a mű születésének napjait: John Coltrane egy héten keresztül alig hagyta el a szobáját – meditációba merült. Nem gyakorolt; a házban teljes csend honolt. Amikor végre lement a földszintre, röviden csak annyit közölt az asszonnyal, hogy egy vadonatúj zene született meg benne. A mű egészének eszményi formája összeállt a fejében egy hang gyakorlás nélkül. Alice úgy tekintett rá, mint a hegyről alászálló Mózesre. Az 1964 decemberi lemezfelvétel volt az első eset Coltrane életében, amikor egy mű egész koncepciójával a fejében lépett be a stúdióba.

Valószínűleg egyetlen kései Coltrane-szerzeményt se övez akkora tisztelet, mint épp az A Love Supreme-et. Sok rajongó tudatában ez a szaxofonos opus magnuma. Mégis, a zenéjét egyre radikálisabban megújító muzsikus ritkán tűzte műsorára a művet. Ezt főként azzal magyarázhatjuk, hogy az eredeti alkotás a muzsikus „klasszikus kvartett”-jének esztétikájához köthető szerzemény, amely együttes két tagja, McCoy Tyner és Elvin Jones épp az átmeneti időszak végén (1965 decemberében, illetve 1966 elején) vált ki a zenekarból, hogy átadja a helyét olyanoknak (Alice Coltrane-nek és Rashied Alinak), akik elszántabban voltak képesek követni a szaxofonost újabb útjain. Sokáig csak egyetlen élő A Love Supreme-felvételről tudott a közvélemény, arról, amely 1965 júliusában készült Juan-les-Pins-ben, a Festival Mondial du Jazz Antibes keretében. Ez a koncert 2002-ben jelent meg az A Love Supreme deluxe kiadásában. A franciaországi felvételen ugyancsak a „klasszikus kvartett” hallható.

A 2021. október 8-án a boltokba került seattle-i koncertfelvételt a színhelyet biztosító egykori Penthouse Club házi zenekarának szaxofonosa, Joe Brazil készítette 1965. október 2-án, néhány nappal a Live in Seattle címen ismert, szintén a Penthouse-ban felvett koncert, és csupán egyetlen nappal az egy lynnwoodi stúdióban rögzített Om album után, melyen Brazil fafuvolán játszik. Az A Love Supreme a Coltrane-zenekar egyhetes seattle-i tartózkodásának utolsó napján hangzott fel, és Brazil a klub félprofi felszerelésével rögzítette a ritka eseményt: két mikrofonnal, melyet egy Ampex orsós magnóhoz csatlakoztattak. Egy-egy mikrofont helyeztek el a színpad két oldalán, ezért nem épp tökéletes a fúvósszekció szólóinak hangképe. Sokkal markánsabbnak halljuk Jones dobolását és Garrison bőgőjét; Tyner játéka, akinek a közelében a másik mikrofon állt, kissé elszigeteltnek hat a zenekar többi tagjától. De az akusztikai problémák ellenére jól élvezhető a hangminőség, ami nem meglepő, ha a Resonance korábbi Penthouse-kiadványait tekintjük összehasonlítási alapnak. Vitán felül áll tehát, hogy az utóbbi évek egyik legértékesebb historikus lemezét üdvözölhetjük a seattle-i muzsikus jóvoltából, aki haláláig (2008) féltékenyen őrizte régi szalagjait (mintegy 750 maradt az archívumában). A 2015-ben a hagyatékban talált kincs pontosan nem tudni, milyen úton jutott el az Impulse! kiadóig. A seattle-i A Love Supreme elkészültéről a hangverseny résztvevőinek beszámolói alapján tudott ugyan néhány bennfentes, de hallani nem hallotta senki, s a kutatók évtizedekig úgy hitték, a hanganyag elveszett: Ashley Khan (a jelen album egyik kísérő esszéjének szerzője) sem említi a seattle-i előadást az A Love Supreme-ről szóló könyvében.  

A seattle-i koncertzenekar felállása ugyancsak az átmenet jegyeit hordozza magán. Ami elhangzik, jóval távolabb van az eredetitől, mint a franciaországi előadás. Már a jelen felvétel hossza is több mint kétszerese az 1964 decemberi stúdiólemezének, Garrison és Jones jóval hosszabban szólózik a szokásosnál. A kántálás elmarad, viszont a fúvósok többször nyúlnak ütőhangszerekhez, amikor épp nem ők szólóznak. A hiányzó emberi hangot Coltrane imaszerű verse pótolja, mely a kísérő füzetben olvasható. A zenekari kohézió erősen érezhető, dacára annak, hogy a szeptettnek valószínűsíthetően egyetlen alkalma se volt hangpróbát tartani. A zenekarvezető háromtagúvá bővítette a fúvósszekciót: második tenorosként alkalmazta Pharoah Sanderst, aki néhány hónappal korábban, az Ascension munkálatain csatlakozott először Coltrane együtteséhez; a seattle-i A Love Supreme rögzítése idején már zenekartagnak számított. A panamai származású altszaxofonos Carlos Ward ebben az időben Seattle-ben élt, így kerülhetett az alkalomra kibővített zenekarba. A konvencionális basszusszólam szintén bővült a chicagói hangzást közvetítő multiinstrumentalista Donald Rafael Garrett felléptetésével. Az Eric Dolphy szerepét vivő Ward itteni játéka különösen érdekes, hiszen még semmi se hallható későbbi, például az Abdullah Ibrahim lemezein jellemző lírizmusából; elsősorban a Resolution tételben érdemes figyelni nyers, a nyilvánvalóan free szaxofonosok által inspirált stílusát. A már kipróbált és a megújuló Coltrane elképzeléseihez alkalmasnak találtatott Sanders harmóniákra hagyatkozó, ugyanakkor többször atonális játékát a Pursuance tétel mutatja meg a leginkább. A jobbjával elképzelhetetlenül gyors, baljával pedig konduló harangokat idéző Tyner, valamint a poliritmikájával dobos kisegyüttest pótló Jones a hagyományosabb Coltrane-hangzást követi; Garrison az utolsó tétel előtt jut szólószerephez – könnyed és elmélkedő egyszerre. Coltrane zenéjében mindig is fontos szerep jutott a szólóknak; a kvartett tagjainak, valamint az együttest kibővítő tagok szólóinak következtében ezúttal kevesebbszer kerül fókuszba a zenekarvezető, bár a lemez több pontján (pl. Resolution és Psalm) hallhatunk tőle is elsöprő lendületű vagy épp szelíd/ünnepélyes/gyászos hangú szólót. A Psalm tételben ráadásul egyedül ő kerül szolisztikus szerepbe a három szaxofonos közül. A hetvenöt perces albumon összesen mintegy húsz percnyi szerepet kap a zenekarvezető. Leginkább az uptempós Pursuance tételből marad ki a téma felvezetését követően – itt Sanders jut hosszabb szólószerephez, de Tyner nagyszerű kilencperces post-bop szólója is ebben a tételben hallható.

Van, aki az eredeti album szentségének fényében hallgatja a régi-új Coltrane-lemezt. Érthető álláspont; bajosan hihetjük, hogy a seattle-i felvétel csökkentené az „igazi” A Love Supreme jelentőségét. De lehet másképp is hallgatni az értékes zenei leletet: bőven gyűjthetők róla érvek amellett is, hogy Coltrane szűk egy év alatt mennyit távolodott eredeti elképzeléseitől. A vita természetesen eldönthetetlen marad. A seattle-i koncertlemez egyik fontos tanulsága talán épp az, hogy a saját munkáival szemben közismerten szigorú szaxofonos se hitt abban, hogy még egy olyan tökéletesen megformált műnek, mint az A Love Supreme, lehet végleges változata. A textus (a zene) maga tekinthető szentnek, de ami szentté avatja, az állandó változásban marad.

Impulse!, 2021

1. A Love Supreme Pt. I – Acknowledgement
2. Interlude 1
3. A Love Supreme Pt. II – Resolution
4. Interlude 2
5. A Love Supreme Pt. III – Pursuance
6. Interlude 3
7. Interlude 4
8. A Love Supreme Pt. IV - Psalm

Közreműködik: 

John Coltrane: tenorszaxofon 
Pharoah Sanders: tenorszaxofon
Carlos Ward: altszaxofon 
McCoy Tyner: zongora 
Jimmy Garrison: bőgő 
Donald Garrett: bőgő, basszusklarinét 
Elvin Jones: dob