Armando Anthony Chick Corea az idén lett volna 80 éves, egy eddig jóformán ismeretlen rákbetegségben hunyt el. Halála előtt búcsú üzenetet küldött zenésztársainak, barátainak és rajongóinak, melynek utolsó mondata így szólt: „Mindig is küldetésemnek éreztem, hogy ahová csak tudom, elvigyem az alkotás örömét és hogy ezt mindig olyan művészekkel tegyem, akiket annyira csodálok, amellett, hogy ez puszta öröm is volt számomra.” 
Talán ő volt a jazz világ legsokoldalúbb zenésze. Magáról mondta, hogy „a kreatív muzsika és az új zenei ötletek itatós papírja vagyok”. Ún. tanuló éveiben a konga király, Mongo Santamaria afro-kubai zenekarában, majd Stan Getz és Miles Davis együtteseiben hívta fel magára a figyelmet. Fantasztikusan játszott úgynevezett „mainstream” jazzt, de az avantgárd hangzás világában is hitelesen megmártózott, amikor Anthony Braxtonnal, Dave Hollanddal és Barry Altschullal alkotott atonális, kötetlen rögtönzéseket. Ugyanakkor nem csak marandandó, de hihetetlenül népszerű repertoárt hagyott maga mögött a jazz-rock, vagyis az ún. fúziós műfajban, ahol valóságos all-star csapatot formált Return To Forever néven. Ebben játszottak olyan nagyságok, mint a gitáros Al Di Meola, a basszusgitáros Stanley Clarke vagy a dobos Lenny White. Emellett a legfinomabb kamara jazzt tudta produkálni olyanok társaságában, mint a vibrafonos Gary Burton vagy a zongorista Brad Mehldau.
Hibrid zenei eszköztárral élt attól függően, hogy milyen műfajban és kikkel alkotott. Roppant rugalmas volt ebből a szempontból. Referenciatára jóformán globálisnak mondható. Játékából ugyanúgy kicsendült Bach, a bebop, Bartók, a blues, Mozart, Ravel, a rumba, Sztravinszkij vagy a samba, nem is szólva a dél-olasz bevándorló édesapjától örökölt latin hatásoktól. Hangszerét tökéletesen uralta.
Életvidám, roppant kedves ember volt. Lényét áthatotta a zene és a szeretet. Tisztelte a zenésztársait, mentes volt a beteges sztár allűröktől. Kevés ilyen ember volt a zene világában. Nagyon fog hiányozni.

Pallai Péter

Farewell, Mr. Armando Antonio Zacconi Corea Corea 

Amikor 2006-ban az a megtiszteltetés ért, hogy a Müpa munkatársai között tudhattam magam, és lehetőségem nyílt a világ vezető jazzművészeinek meghívásában közreműködni, készítettem magamnak egy jegyzetet, és elneveztem nagyravágyó jazzlistának. Azoknak a művészeknek szerepelt rajta a neve, akiknek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe való meghívása a legnagyobb büszkeséggel töltött volna el. Szerepelt rajta Keith Jarrett, McCoy Tyner, Chick Corea és még vagy huszonöt név.
Mind Keith Jarrett-tel, mind Chick Coreával kétszer volt lehetőségem együtt dolgozni, és különös megtiszteltetésként éltem meg, hogy másodszorra a menedzserük, illetve az ügynökségük tette meg az első lépést felénk. Mert a művészeik szívesen tértek vissza a Müpába, ahol a közönség szeretettel, sőt kitörő lelkesedéssel fogadta őket, és a technikai körülményeket, a produkciós környezetet is magas színvonalúnak ítélték. Akár csak Jarrett, Corea is sokadszor járt Magyarországon, ismerősként forgott Budapesten. Amint Chick kiszállt a kisbuszból és belépett a szálloda ajtaján (mindig ugyanabban a szállodában szállt meg, ragaszkodott az ismerős és bevált szolgáltatásokhoz), mintha csak a szomszédba ugrott volna át – teljes természetességgel és céltudatossággal közlekedett. Ez a természetesség és céltudatosság áradt minden mozdulatából, ahogy a Müpa folyosóin jött-ment, ahogy a zongorához ült, ahogy a közönséghez szólt. Magabiztossága azt sugallta, teljes békében él önmagával, ezért nincs szüksége önteltségre, elszigeteltségre. Közvetlen volt mindenkivel, akivel találkozott.
A Müpa 2020. március 15-én ünnepelte 15. születésnapját. Az előkészületek már jóval korábban megkezdődtek. Ismét listát készítettem, most azon művészek nevével, akiknek a tollából megtisztelő lett volna e jeles alkalomból a Müpa számára írt művet kapni. Chick Corea ismét a lista élén szerepelt. Amikor 2018 nyarán felvetettem az ötletet Corea új ügynökének, hamar igent mondtak, és már az is megfogalmazódott Chickben, hogy Bartók bagatelljei adják majd a kiindulási pontot új műve számára. Érthető: Bartók volt Corea számára ez egyik legmeghatározóbb zeneszerző, ráadásul az ő nevét viseli a Müpa hangversenyterme. A darab el is készült, a címe Concerto for Trio lett. 2020. március 24-én zajlott volna a bemutatója a Trilogy formációval. Az egészségügyi veszélyhelyzet miatt viszont új dátumot kellett keresnünk a koncertnek. Chick és a Müpa is eltökélt volt, hogy a koncertet, s benne az új darab bemutatóját megrendezzük, amint lehetséges. További három alkalommal toltuk későbbre a dátumot – ekkor már a tervek szerint a Vigilette ritmusszekciója érkezett volna a mesterrel. Úgy tűnt, 2021 júniusában végre lehetőségünk lesz megtartani az előadást. Ám az idővel való versenyfutásban alulmaradtunk. Chick Corea már nem nyújthatja át személyesen a Müpának és a magyar közönségnek szánt ajándékát.

Bércesi Barbara

Chick Corea a világ egyik legjelentősebb, legkreatívabb és legértékesebb univerzális jazz-zenésze. Mindig is a kedvenc jazz-zongoristáim közé tartozott, mint szinte mindenkinek. Számomra az egyik leginspirálóbb művész mint zongorista mint zeneszerző. Kompozíciói közül a "Like This", a "Bud Powell", a "Windows", a "Humpty Dumpy" és a "You're Everything" a kedvencem. Gyerekkoromban sokat hallgattam a szüleimmel Chick 1986-ban alakult fúziós jazz zenekarát, az Electric Bandet. Később nagy hatással volt rám Miroslav Vitous bőgőssel és Roy Haynes dobossal alakult közös triója. Véleményem szerint ez az a trió, melynek hangzása az egyik legkülönlegesebb a világon. Rengeteget hallgattam az 1968-as "Now  He Sings, Now He Hobs", az 1982-es "Trio Music" és az 1986-os „Trio Music Live in Europe” lemezt.
2014 májusában volt szerencsém hallani Őt élőben a Zeneakadémián, ahol teltházas szólókoncertet adott. Megénekeltette és meg is tapsoltatta a budapesti közönségét. A koncert után sikerült vele egy közös fotót készítenem. Óriási élmény volt! Sosem felejtem el!
Nyugodj békében, Mester!

Egri János Jr.

Kétszer dolgoztam, háromszor találkoztam Chick Coreaval. Az első alkalom több szempontból is meghatározó volt. 2017-et írunk, alig két éve kezdtük a koncertszervezést, és ő volt az első olyan sztárunk, akit 2000 férőhelyes terembe vittünk. Részben a léptékváltás miatt, részben pedig a személye miatt is görcsben volt a gyomrom. A szakmában az a hír járta róla, hogy ő egy igazi hisztis művész. Az őt képviselő ügynökséggel kötött szigorú szerződés sok kikötést tartalmazott, olyanokat például, hogy részére luxuslimuzint kell biztosítani, míg a többieknek kisbuszt, a koncert időtartama 90-100 perc, és egy hosszú menüsort, ami a speciális étrendjéhez szükséges. Ne képzeljünk semmi extrát, csak egészséges, só, cukor és olaj nélkül készült ételek receptjeit. Ehhez képest Brian Blade és Eddie Gomez társaságában megérkezett egy tornacipős, kopott farmerdzsekis, végtelenül közvetlen, kedves, mosolygós ember. A turnébuszból egyből a kisbuszba ült, mert neki ott a helye a többiekkel.
A koncert: csordultig megtelt a MOMsport, ahol a hely adottságai miatt nincs klasszikus backstage, így Chick, Brian és Eddie a terem bejárata melletti oszlophoz dőlve várakoztak a kezdésre, miközben a késve érkezők döbbent arccal sétáltak el mellettük, hogy elfoglalják a helyüket. Csaknem másfél órája tartott a koncert, amikor a színpadra vezető lépcsőhöz mentem, hogy a sötétben segítsek nekik a távozásban. Ők csak játszanak, a közönség őrjöng, Chick dallam-motívumokat játszik, melyeket a közönség visszaénekel. Közös az öröm, majd miután több, mint két órát varázsoltak, a lépcsőről lelépve Chick megcsapkodja a vállam a következő szavak kíséretében: It was f...ing great! És tényleg az volt.
Amíg a színpadot bontották, gyorsan készítettem pár portréfotót Eddie-ről és Brianról, Nagy bánatomra Chickről nem sikerült, mert kifutottunk az időből, indulniuk kellett a következő koncertállomásra.

2018-ban a Müpás koncertje után az öltözőben már barátként fogadott és megölelt. Megadta a privát email-címét, hogy bármikor írjak neki közvetlenül, ha szeretnénk őt elhozni ismét Budapestre. Mindössze egy dolgot kért, ha hozzuk, feltétlenül vigyem be hozzá Jorgoszt (Georgios Tzortzoglou képzőművész, a Balkan Fanatic zenésze), mert imádja a munkáit, és szeretne egy vele közös munkát és kiállítást.

2019. július – a kezdet és a vég. Az utolsó nagyszabású projektje, a részben flamenco zenészekkel és táncossal létrehozott, nyolctagú zenekara, a The Spanish Heart Band európai turnéja itt kezdődött. Kris, az állandó turnémenedzsere (a legjobb, akivel valaha dolgoztam) jó előre elküldte a kívánságlistát, amin szerepeltek a táncos dobogójához szükséges deszkák, lécek, festék, valamint Chick külön kívánságai. Kérte, hogy amennyiben megoldható, ugyanaz a séf készítse az ételüket, mint két éve, valamint ugyanaz a zongorahangoló jöjjön, akivel 2017-ben is dolgozott. Persze Jorgoszról sem felejtkezett meg. Megdöbbentett, hogy ilyen apró, de fontos részletek rögzültek benne. Repülővel érkeztek, ami rengeteget késett, jóval éjfél után szálltak le Budapesten. Kris felhívott, hogy kiküldi Chicket, vigyük el a szállására, hadd pihenjen. Várjuk, telnek a hosszú percek, de csak nem jön, majd újra felhív Kris, közli, hogy Chick marad, amíg mindenki megkapja a csomagját, mert közölte: ez egy zenekar. Végül egyszerre jött ki az egész zenekar, fáradtan, de hatalmas mosollyal az arcunkon üdvözöltük egymást. Éjjel kettő is elmúlt, mire elindultunk a város felé.

Magáról a frenetikus koncertről mindössze egy gondolatot osztok meg. Fantasztikus volt látni azt az alázatot, ahogy a színpadon varázsolt úgy, hogy egy pillanatra sem helyezte magát a többi zenész fölé. Ilyen, ha valaki igazi zseni és nagybetűs ember egyszerre.
A koncertet követően, miután végzett a dedikálással, Jorgosszal is átbeszélték a terveiket, mivel láttam, mennyire fáradt már, kissé félve kérdeztem egy esetleges fotózásról. Nevetve válaszolt, ez nem kérdés, hiszen két éve elmaradt. Közben terveztük a folytatást, a következő budapesti közös munkát.

Az élet közbeszólt, szó szerint ez az utolsó képem róla. Ez a fotó.

Kleb Attila

I like Chick

Zenehallgatási evolúcióm során a legjobbkor találtam rá az RTF egyik felvételére. Meghallani és megszeretni egy pillanat műve volt, rögtön hatalmába kerített. Utána lázasan kutattam Chick Corea lemezeit, és egy életre zenéje rabságába estem. Zeneszerzői egyéniségem kialakulásában meghatározó szerepe volt, teljessé vált bennem a Bartók Béla, az Emerson, Lake & Palmer és Chick Corea alkotta zenei szentháromság.
Számos oka van, amiért Corea a zenei példaképemmé vált. Rendkívüli sokszínűsége bennem is ledöntötte a műfaji határokat, hierarchiákat. Zenei mindenevő lettem. Minden műfajban otthonosan mozog, de ugyanakkor lenyűgöző játékából mindig kihallatszik egyénisége.
Sokszor hangoztatom, hogy amilyen az ember, olyan a zenéje. Sok példát sorolhatnék, amik az ő emberségét tükrözik. The Mozart Session című lemeze Coreának a klasszikus zeneszerző iránti mély tiszteletét és alázatát (ami az egyik legnagyobb erény!) tükrözi. Egyik oktatóvideóján, ahol a gyakorlásról beszél, zongorázás közben véletlenül melléüt (élete során nagyon kevés esetben fordult ez nála elő). „Ops!”- mondja, és vidáman folytatja az előadást. Az, hogy ezt „bevállalta”, nekem nagyon szimpatikus, emberi mivoltát tükrözi.
Természetessé vált számomra, hogy minden alkalmat megragadok, hogy elmenjek koncertjeire. Első magyarországi fellépésére (1983) Szombathelyről jöttem Budapestre a Kis Polskimmal (hazafelé lerobbantunk :) ).
A legnagyobb élményem mégis a 2006-os debreceni fellépése volt, amit követően sikerült bemennünk az öltözőjébe az akkor 11 éves fiammal. Őt szólította meg először: - Milyen hangszeren játszol? – kérdezte tőle. – Csellón - válaszolta Dávid. - Honnan tudod, hogy zenél? - kérdeztem. – Az mindenkin látszik – válaszolta. Több kompozíciót is írtam a tiszteletére. Találkozásunkkor neki ajándékoztam Three Trees című albumomat, amin az „I like Chick” is szerepel. Kedvesen megköszönte és megígérte, hogy meghallgatja.
Találkozásomat a Mesterrel „Meeting Chick” című kompozíciómban örökítettem meg, amelyben Chick Corea egyik kompozíciójának egy részlete találkozik az én kompozíciómmal.
Úgy érzem, Chick Corea művészete a legmeghatározóbb volt zeneszerzői egyéniségem kialakulásában és máig a legnagyobb hatást gyakorolja rám.

Márkus Tibor

...

Két személyes emléket őrzök Chick Coreáról, bár egyszer sem beszéltem vele.
2013-ban New Yorkban jártam, ahol kiváló zongorista, Ted Rosenthal javaslatára ellátogattam egy megemlékező koncertre, ahol a jazz-legendára, Dave Brubeckre emlékeztek barátai és zenésztársai a St. John the Divine katedrálisban. A koncerten beszédek és zeneszámok váltogatták egymást, színpadra lépett többek között Branford Marsalis, Tony Bennett, Pacquito DeRivera, Bill Charlap, Roberta Gambarini és természetesen Chick Corea. A képet akkor készítettem, amikor Corea Brubeckről beszélt, nagy tisztelettel és szeretettel. Szívből jövő, szívhez szóló beszéd volt. A beszéd után a zongorához ült és eljátszotta Brubeck egyik kevéssé ismert kompozícióját, a „Strange Meadowlark”-ot. Nem kell mondanom: csodálatos volt. Végig úgy éreztem, hogy a beszédet személyesen nekem mondja, csak nekem muzsikál. Ez a képesség csak a legnagyobbaknak adatik meg.
A másik történetnek két szereplője van, Chick Corea és a halála előtt egy nappal elhunyt nagyszerű magyar alkotó, Zakar Zoltán.

Zoli rajongott Coreáért, ezzel nem mondok semmi meglepőt, ahogy azzal sem, hogy Zoli fantasztikusan hangszerelt. Ennek a tudásának a megszerzésében döntő szerepet játszott Corea, ráadásul személyesem. Zoli az ősidőkben (amikor még a gémeskútra jártunk sörért) kezdett érdeklődni a hangszerelés iránt, abban az időben, amikor még internet helyett vasfüggöny volt, elérhető könyvek és kották helyett a hit, hogy "azoknak ott Amcsiban" ez a vérükben van. Zoli gondolt egy merészet és levelet írt (nem e-mailt, hanem analógot, you know papír-toll-boríték-posta) idoljának, Chick Coreának, amiben leírta, hogy itt vadkeleten nem lehet hozzájutni szakkönyvekhez, pedig ő szeretne hangszerelést tanulni. És megtörtént a csoda, Chick Corea, az elérhetetlen, megközelíthetetlen istenember vette a fáradtságot, összeállított egy könyv-kotta csomagot és elküldte Magyarországra, Zakar Zoltán muzsikusnak. Mai fejjel ez nem tűnik akkora csodának, hiszen bárhol, bármikor találkozhatunk a legnagyobbakkal, néhány óra autózással elérhetők az idolok és koncert után az öltözőben, noch dazu a közös munkák során kiderül, hogy ők is...
A történet idején ez mégis csodának számított, igazi csodának. Mai szemmel pedig egy fiatal magyar muzsikus elszántságának, elkötelezettségének, hitének és egy nagy művész, egy alázatos alkotó emberi nagysága megnyilatkozásának.
Nekem ezt jelenti Chick Corea.

 Szalóky Béla

...

 Fotó: Bércesi Barbara, Egri János Jr., Kleb Attila, Márkus Tibor, Szabó Dániel, Szalóky Béla, Szaniszló Richárd, Müpa