Milyen lenne az élet, ha az emberiség évszázadokon átívelőn számolt volna tettei következményeivel?
Hol tartanánk? Mi venne bennünket körül?
Milyen viszonyban élnénk egymással, egymás mellett, egymás közelében? Hol tartanánk, hogyan élhetnénk?
Szinte elképzelhetetlen. Ahogy az is, hogy nagyjából minden, ami körülvesz bennünket: következmény.
Egykor volt döntések, cselekedetek nyomán keletkeztek. Így – ha fel sem tűnik – jobbára a következmények sikeres vagy kevésbé sikeres hatástalanításában élünk. Tiszta lapok híján. S bármilyen furcsa is, az eközben született újabb döntésekkel gördítjük tovább következmény-hordalékokkal terhelt helyzeteinket.
A részleges kiküszöbölésekben megnyugodva azonban, továbbra sem igazán számolunk az alapvetéssel, miszerint semmi sincs következmény nélkül. Semmi. Mindegy, hogy hisszük vagy sem, átlátjuk-e vagy sem, belátjuk-e, vagy sem, tényleg semmi sincs következmények nélkül. Nem csak várható, magától értetődő, de nem várt nélkül sincs. Úgy látszik, cselekvéseink idején mégsem gondolunk rá elégszer. Az elkerülhetetlen következményre, a biztosan érkező következményekre. A világ eseményei pedig most is épp a hatásaikban rejlő erőt tükrözik. Lavinaszerű ránk zúdulásai most elég egyértelműen tárják elénk a tényt: mindennek van következménye.
Döntéseink idején vajon miért törődünk ezzel oly keveset?
Ha megérzéseink veszélyt jeleznek, miért hessegetjük el a várható következményre figyelmeztető gondolatainkat tetteink útjából? Márpedig elhessegetjük. A legkisebb és a legnagyobb dolgoknál egyaránt.
Kezdjünk bármibe is. Legyen szó egy vágyunk ártalmatlannak tűnő beteljesítéséről, egy találmányról, műtrágyázásról, egy mű útjára bocsájtásáról, házasságról, gyerekvállalásról, szabályokról, hűségről, törvényről, gyógyításról, hitterjesztésről, tanításról vagy bármi másról.
Hogyan feledkezhetünk meg róla? Akár átmenetileg. Pedig megtanulhattuk volna, mert megfizetünk érte. Tényleg megfizetünk érte.
Ez még talán rendben is lenne. Ami azonban eléggé ijesztő, azzal végképp nem számolunk. Az egyedül vagy csoportosan meghozott döntések következményeit megfizettetjük. Mással, másokkal. Elkerülhetetlenül.
Erre rálátva még kevésbé hiszek az elhíresített értékválságban. Az érték választható. A döntés, a nyomában járó cselekvéssel együtt átgondolható, választható, de el is vethető. Rajtunk áll. Választásunk mindig van.

A Földön még sosem létezett könnyű korszak. A megmérettetések változtak, de élet itt anélkül még nem volt. De akárhogy is volt, mindig, minden megpróbáltatás ellenére lettek igazságot, békét teremtő uralkodók, segítő tanok, az élet megértését segítő gondolkodók, a kibillenéseket egyensúlyba segítő bölcsek, tisztességes írástudók, hétköznapi hősök. Ahogy megmérettetés nélkül, úgy nélkülük sem volt még élet ezen a bolygón. Hát a legparányibb, szikrányi megnyilvánulását is csodálom a remény letéteményeseinek.
Bárcsak többen támogatnák létüket, értelmeznék és értenék céljukat, segítenék önként vállalt harcaikat. Mert nyughatatlan sürgetésük sem öncélú. Megoldáshoz juttatni, megértést hozni, mások javára lenni, nekik alap-mozgatók. Miközben nem veszítik szem elől „a hálót adj, ne halat” felülírhatatlan igazságát.

A zongoraművész, zeneszerző, zenetudós, pedagógus, zeneakadémiai tanulmányaiba megszületésem évében kezdett. Tizenkét évre rá 1965-ben pedig közbenjárására megnyíltak a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, a Konzi kapui a jazzmuzsikusok hazai képzéséhez.
Az intézményen belül kezdeményezésének, kitartó szervezésének köszönhetőn, létrejött a jazz tanszak.
Gonda János elgondolása, szándéka, döntése, cselekvéssora bámulatos következményeket hozott. A képzettség megengedte a muzsikusoknak a jazz-zene sokszínűségének teljes megélhetőségét. A muzsikusok élni tudnak tehetségük, tudásuk minden ajándékával. Művészként, művésztanárként, zeneszerzőként, hangszerelőként, zenekari muzsikusként is a legmagasabb színvonalon működhetnek.
Művészi ambícióikban kiteljesedhetnek. Belépőt nyertek a nemzetközi jazzéletbe.
1990-ben a tanszak a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanszékévé lett, amit még 1998-ig vezetett.

Zeneakadémista volt még Gonda János, amikor a műfaj érdekelni kezdte. Tanára – aki példaképe lett és maradt is –, Bárdos Lajos elméleti óráin kapott impulzusok irányították figyelmét a jazz ritmusvilágára, az afrikai gyökerek felfedezésére, Stravinsky révén a műfajok közötti áthallásokra. Nyilván Bárdos attitűdje nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az előbb a zenetudományi, majd ezután a zongoraművész képző szakon is diplomát szerző fiatal muzsikus ennyire nyitottá vált. Bárdos Lajos, zenetudós, karnagy, kóruskomponista, a magyar kórusművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége nem csak Gonda János példaképe lett, de a méltán világhírűvé lett kortárszenei óriások, Ligeti és Kurtág számára is meghatározó volt. Olyannyira, hogy Ligeti György zeneakadémiai tanárként is hallgatta óráit. Kurtág György pedig két dalt is komponált tiszteletére. (op.11, #2, és op.12)

Ebben a szemléletben érett ő muzsikussá. Az összeérő szálak szemléletében – így fogalmaznék.
Mert úgy érzem, ez talán kifejezi a megértésem szerinti helyzetegyüttest, melyben a zenei stílusok szabad megélése ad teret a zenei személyiségek kibontakozásához, kiteljesedéséhez.
Tanítani érdekes módon nem vágyott, ami esetében alig hihető, mégis így van. Arra a területre valami más vitte. Ügyszeretet. Az, hogy valahol igazán szükség van rá. Egy olyan területen, amiért tehet.
Tett. Alig kifejezhetőn sokat. Létrehozásainak fontos történése a tíz éven át tartó munkálkodása a tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetben.

Hogy sem zenetudósként, sem muzsikusként, sem pedagógusként nem tartja magát kiválóságnak, nem lep meg. Törekvéseiben mindvégig olyan magas szinteket célzó, hogy megjegyzése magáról tényleg nem lep meg. Könyvei igazodási pontok.
Színházi-, film-, balett-zenéi, szimfonikus jazzművei, szabad zongorajátéka érett gondolkodót mutatnak.
Útkereső volt és maradt.
Az utakhoz rendelt legbecsületesebb megoldások mentén.
Rendet vitt minden lehetséges helyzetbe.
Minden szempontból végtelenül elkötelezett.

Életútja gazdag.
Vívmányának, a jazz oktatás akadémiai szintre emelésének következményei életeket segítők.
...és még valami.
Szeretett. Amíg csak lehetett. Egymáshoz méltón, egy méltó asszonyt.
Naponta csak neki zongorázik.

Fotó: Jelen / BMC 

A Jelen hetilapban elolvasható, csütörtökig az újságosoknál megtalálható Katona Klári írása Gonda Jánosról.

Kapcsolódó link: https://jelen.media/athallasok