fbpx

Jon Batiste – We Are

2022. február 17.

Jon Batiste-ot nem idén jelölték először Grammy-díjra. Nem aprózták el a dolgot – rögtön tizenegy ajánlást kapott, ebből nyolcat nemrégiben megjelent We Are című lemeze kapcsán. Maga a jelölések magas száma is sokat elárul a lemez és az előadó jelentőségéről (csak egyetlen alkalommal fordult elő a történelem során, hogy valaki ennél is több Grammy-nominációt kapott), de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kategóriák milyen széles skáláját fogják át e jelölések a jazztől az R&B-ig és tovább. Az az egyáltalán nem mellékes adat szintén föltűnhet a kritikusnak, hogy Verve-előadót még soha nem javasolták ennyiféle kategóriában Grammyre.

A We Are olyan modern hibrid zenei album, mely ismét – sokadszor – New Orleans-ra irányítja a hallgatók figyelmét. Batiste Louisianában született 1986-ban, zenész családban, így a New Orleans-i zenei és kulturális tradíciókat anyanyelveként ismeri. Különleges, részben önéletrajzi ihletettségű lemezt akart készíteni, melyen – legalábbis szavakban – feltűnnek rokonai (nagyapja, apja, unokaöccsei), a város bizonyos zenei hagyományai, gyermekkori emlékek, az egész azonban mégse nevezhető egy Crescent Cityből küldött mai zenei üzenetnek, ahhoz túl sok, a város, sőt az állam határain jóval túlmutató kulturális jelzést használ Batiste nyolcadik szólólemeze.

Gyermekkorában ütőhangszereken játszott egy családi zenekarban. Tizenkét évesen már inkább zongorázott, de sok más hangszert is kipróbált. A We Are-on tizenkét instrumentumot szólaltat meg. Batiste önmagában is egy egyszemélyes zenekar énekessel.

Még nem volt nagykorú, amikor New Yorkba ment, hogy beiratkozzon a Juilliard Schoolba. Az érett Batiste elismert zongorista, filmzene-író és polgárjogi aktivista. Irányító volt azon a 2020. június 6-án lezajlott manhattani zenés felvonuláson, ahol mintegy 5000 zenész és civil tiltakozott a feketékkel szembeni rendőri brutalitás ellen. Az erre az alkalomra összeállt óriási marching bandben 10 tubás, 50 szaxofonos és több mint 100 trombitás szólalt meg. A We Are címe visszautal erre az utcai megmozdulásra, mégse nevezhetjük jellegzetes protest albumnak. Ott van benne Louis Armstrong, Jelly Roll Morton és Sidney Bechet világa is, mely napjaink és a tegnap populáris stílusaival (funk, pop, rap, hip hop) keveredik, már csak azért is, mert Batiste nem titkolja, hogy ars poeticájába nem férnek bele a konstruált műfajok. Csakis zene létezik. Az albumhoz írt személyes hangú ajánlásában Quincy Jones (ki más?) azt is kiemeli, hogy Batiste e legfrissebb munkájában az Egyesült Államokat sújtó pandémia miatti aggodalom szintén ott bujkál, bár az album egésze az életöröm, az optimizmus és az új, vírusveszélytől mentes élet reményében fogant. A lemezen képletesen/stilárisan együtt van jelen a templom és a jazzklub, valamint a blueskocsma és a hagyományos diszkó, s mindezek a helyszínek kiegészülnek korunk népszerű, eklektikus soundjaival. A végeredmény egy fekete art-pop lemez lett, melyet bajos lenne jazzalbumnak nézni, még akkor is, ha a jazzt a lehető legtágabban értelmezzük.

A New Orleans feeling megtalálható már a lemezt kezdő címadó számban, ahol hallható Batiste egykori, főként fekete diákjairól ismert középiskolájának rezesbandája, valamint egy gospel gyermekkórus. A We Are című felvétel – nem utolsó sorban a már említett politikai felhangok miatt – himnikus erejűvé válik, az afro-amerikaiak nagy közössége nevében szót emelő előadóművész cri de coeur-je (“We are the chosen ones”). A himnikus számnak ugyanakkor félreismerhetetlen funk-pop feelje van, akár egy Michael Jackson-slágernek, mindezt megfejeli Batiste a gospeles call-and-response refrénnel. Valamennyire e gospel-hangulatot hozza vissza a lemez végén eljátszott Sing is.

Ugyancsak New Orleans-hoz kapcsolható a nosztalgikus Boy Hood, melyben PJ Morton és Trombone Shorty (két szintén New Orleans-ből indult zenész) a vendégművész. Batiste így emlékszik kisfiúkora legszebb pillanataira: “Candy cane / Jump rope / Cornbread and pig lip / hot fries / holy water / Superdome cheese dip.”

A fekete poptradíciókat felelevenítő, ugyancsak akár nosztalgikusnak is nevezhető darabok képezik a lemez másik gerincét. Az egyik ilyen szerzemény a fúvósszekció kíséretében tolmácsolt Tell The Truth. A staccato, érdes énekhang, az upbeates funk feeling egyként idézi meg James Brownt és a fiatal Stevie Wondert, másfelől Wilson Pickettet és Otis Reddinget, valamint a Booker T. & the M.G.’s és Jimmy Jones zenei világát. A szám címe az apai jótanácsra utal, mielőtt zenésznek készülő fia New Yorkba indult volna. Így kell funkot játszani az új generációk számára, üzeni Jon Batiste. A régi-új groove alapját James Gadson dobos biztosítja, egy, a szakmában igen jónevű sessionzenész, aki ifjúkorában többek között Bill Withers és a Jackson 5 felvételein dolgozott.

Akár Prince ihlető hatását is odaképzelhetjük a falzettel énekelt lassú Adulthood soulos harmóniáinak hallgatásakor; a groovy Freedomot pedig a polgárjogi mozgalmakból is ismert énekesnő, Mavis Staples szabadságról mondott szavai vezetik be, ezáltal a feszes ritmusú, táncolható darab társadalmi-politikai mellékzöngét is kap. A Freedom a CD legismertebb száma, elsősorban a belőle készült clip jóvoltából.

Szintén a régi időket hozza vissza az I Need You: ez alapvetően egy hetven évvel ezelőtti New Orleans-i swingtéma walking bass-, ritmikus taps- és stridezongora-kísérettel. Ott lüktetnek benne az 1930-as évek táncai, a lindy hoptól a jitterbugig, de valamennyire Little Richard és Chuck Berry későbbi tánczenéje is. A bopos/blues-os, boogie-woogie ritmikájú szerzemény ugyanakkor tökéletesen való egy mai zenés rádióműsorba, bár a rap betét eredetibb is lehetne.

Végül megemlítendő még e nosztalgikus, visszaéneklő kategóriában a Show Me The Way (Zadie Smith énekével): ez a dal is az 50-es évek croonerjeit támasztja fel, főként Little Anthonyt. S ha már a lassabb jameknél tartunk, kiemelhető a tizenhárom dal közül a Cry is, melyről maga Batiste úgy nyilatkozott, hogy ez a dal kelti benne a legmélyebb érzelmi hullámokat a gyűjteményben. A számnak közvetlen az üzenete mindazokhoz, akik túlélték a 2020-as járványt. Batiste szerint sikerült katartikus erejű dalt formálnia a lassú blues-groove-os siratóból, avagy zongorás balladából, melynek méla gitárriffjei valóban egy díszítetlen déli blues-t idéznek.

Főként a fiatalabb nemzedékeket szólítja meg a Whatchutalkinbout című rapdarab. Ez a gyűjtemény legmodernebb hangzású száma, de úgy érezzük, a fent említett szerzemények fontosabbak, tartalmasabb üzeneteket hordoznak. Gondosan megkomponált lemez a We Are, egyúttal szórakoztató és sokszínű is, aki azonban napjaink amerikai vokális jazz-zenéjére kíváncsi, más előadókat hallgasson.

 

Verve, 2021

 

  1. We Are
  2. Tell the Truth
  3. Cry
  4. I Need You
  5. Whatchutalkinbout
  6. Boy Hood
  7. Movement 11'
  8. Adulthood
  9. Mavis
  10. Freedom
  11. Show Me the Way
  12. Sing
  13. Until

 

Közreműködik:

Jon Batiste – basszusgitár, bőgő, billentyűs hangszerek, mellotron, moog, zongora, ének
Craig Adams – orgona
David Gauthier – ének
Braedon Gautier – ének
Brennan Gautier – ének
Gospel Soul Children – ének
Tori Kelly – ének
David Pimentel – dob
Autumn Rowe – ének
Nate Smith – dob
Cory Wong – gitár
Sam Yahel – orgona
Mavis Staples – próza
Zadie Smith – ének
PJ Morton – ének
Trombone Shorty – harsona
Robert Randolph – steel gitár
Steve Jordan – dob
Steve McEwan – gitár
Endea Owens – bőgő
Michelle Ross – hegedű
Louis Cato – gitár

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005