fbpx

Korszakalkotó jazzalbum // John Coltrane – My Favorite Things

2022. július 12.

Olvasóink unhatják már, hogy többször szóvá teszem a kiadók azon igyekezetét, hogy még az utolsó pillanatban profitot szerezzenek a jazztörténeti jelentőségű felvételek újrakiadásából… Persze ennek pozitív hozadéka is van: a legendás albumok szuper minőségű kiadásaihoz juthatnak hozzá az igényesebb gyűjtők.

Most ismét egy ilyen esettel állunk szemben: a zseniális John Coltrane egyik legjelentősebb Atlantic lemezének DeLux újrakiadásával. A lemezt 1961-ben adták ki, így most a tavalyi, 60 éves évforduló az apropó, de ez csak egy kisméretű öntapadó vinyettáról derül ki. Azért van az egész „akciónak” némi – a sznobokra jellemző diszkrét bája – ugyanis a két korong csak annyiban különbözik, hogy az egyik Mono, a másik Stereo változat. (Annakidején bizony külön-külön lehetett megvásárolni a két változatot, mert eleinte nem mindenkinek volt sztereó lemezjátszója.) A csodás kivitelű tasak és a 24 oldalas kísérőfüzet persze csak fokozza a „fogyasztó” étvágyát arra, hogy magáénak mondhassa a különleges minőségű kiadványt.  

A lemezen mindössze négy szám volt, kettő az A oldalon, kettő a B-n.  Az A oldal a jazztörténeti fontosságú, mivel itt játszik szopránszaxofonon a Mester. A nagy szerzőpáros, Richard Rodgers és Oscar Hammerstein címadó dala 13:41 időtartamban és Cole Porter népszerű „slágere” az Everytime We Say Goodbye 5:39 hosszban hangzik el. A B oldalon tenoron adja elő a másik két veretes standardet: Gershwin Summertime-ját a Porgy and Bessből 11 és fél percben, majd a Gershwin fivérek But Not for Me c. remeke hangzik el 9 és fél perc terjedelemben. Ez bizony – a korabeli technikai korlátok miatt – alig haladja meg összesen a 40 percet. A felvételek 1960. október 21-én, 24-én és 26-án készültek az Atlantic New York-i stúdiójában. (A nagy „háttérember” Nesuhi Ertegun, az Atlantic kiadó török származású producere, számos jazz nagyság felfedezője és támogatója volt, olyan szerepben, mint John Hammond a Columbiánál.)  Fontos azt is elmondani, hogy itt már a klasszikusnak nevezhető Coltrane Quartet játszik, azzal a különbséggel, hogy a bőgős még nem Jimmy Garrison (aki aztán Trane haláláig kitart mellette), hanem Steve Davis. De a zongorista McCoy Tyner és a poliritmikus ütőkezeléséről híressé vált dobos, Elvin Jones.  (Steve Davis a Summertime-ban meglehetős terjedelmes szólót kap ugyan, de Garrison későbbi színvonalát nem éri el.)

A lemez jelentősége abban nyilvánult meg, hogy a modern jazzben ekkor vált elfogadott hangszerré a szopránszaxofon. Természetesen voltak előzmények, de a „hangszerpark” bővítése valóban ekkoriban, azaz a 60-as évek elején indult meg. Korábban még a fuvola (Herbie Mann) használata is meglepőnek bizonyult, a basszusklarinét, az oboa és sok más hangszer integrálása a műfajba még meghökkenést váltott ki, holott rendkívül színesítette a hangzásvilágot, gondoljunk csak Eric Dolphy, Yusef Lateef és mások korai lemezeire. Nos, egy olyan nagytekintélyű mester, mint amilyennek ekkoriban már Coltrane számított, a szopránszaxofon alkalmazásával szinte iskolát teremtett.

A szoprán legkorábbi jelentkezésének taglalása a tradicionális jazzben Sidney Bechet révén, valamint a modern jazzben Steve Lacy személye által nem ennek az írásnak a feladata, hiszen ezek a tevékenységek nem hozták meg azt az áttörést, amihez Coltrane tekintélye és világhíre volt szükséges a 60-as évek legelején. A Mester előadásmódja ekkoriban jutott el arra a fokra, amely szinte igényelte a szopránszaxofon „bevetését”. Az ő nyomdokain haladt aztán Pharoah Sanders (már csak azért is, mert néhány évvel később Trane együttesében játszott), Archie Shepp, Wayne Shorter, Joe Henderson és végtelen a sor, akik mellékhangszerként ugyan, de nagyon sokszor alkalmazták. Ez a gyakorlat mind a mai napig tart, természetesen a hazai muzsikusok körében is.

Ez a lemez Coltrane második ún. modális korszakának egyik legkitűnőbb albuma, amelyben az Atlantic kiadó jeleskedett. (Korábban számos Prestige albuma és az előző korszak csúcsát és egyben lezárását jelentő Blue Train c. lemeze (az egyetlen a Blue Note márkán) még a hard-bop stílus jegyében fogant. De a Giant Steps és az itt tárgyalandó My Favorite Things már az életpálya utolsó – kiteljesedő – szakaszát hozta, amelyet aztán 1967-ben a zseniális művész halála zárt le.

A „My Favorite Things” c. album megmutatja az új coltrane-i improvizációs stílust, amit a hullámzó, cikázó dallamvonalak, a magas regiszterekben olykor az emberi sikoltásra emlékeztető „hangfüggönyök”, másfelől pedig az afrikai és távol-keleti zenei világ hatásainak befogadása (pl. a nazális, kissé az oboára emlékeztető sound) jellemzik. Szenvedélyes játékmódját, lendületes, hosszú rögtönzéseit, erőteljes tónusát pedig már korábbról is jól ismerjük.

Coltrane „szoprán-premierje” a jazz világának mérföldköve, újrakiadása nagyon is indokolt és minden jazzbarát figyelmére érdemes.

 

JOHN COLTRANE   MY FAVORITE THINGS    (Atlantic)

 

Disc  1   Mono       Disc  2   Stereo

 

  1. My Favorite Things (Richard Rodgers-Oscar Hammerstein)  (13:41)
  2. Everytime We Say Goodbye (Cole Porter)    (5:39)
  3. Summertime (Du Bose Heyward-George gershwin)    (11:31)
  4. But Not For Me (George & Ira Gershwin)    (9:35)

 

 

John Coltrane, szopránszaxofon   (1. és 2.),  tenorszaxofon  (3. és 4.)
McCoy Tyner,  zongora
Steve Davis, bőgő
Elvin Jones,   dobok 

 

 

 

 

 

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005