Már a 2000-es évek elejétől egymást érik a centenáriumok, hiszen a jazz első, nagy formátumú és ismertté vált generációjának „hősei” a múlt évszázad első évtizedeiben születtek. A MAO kamaraegyütteseinek bemutatásában havonta sorra kerülő „legendás albumok” nem feltétlenül igazodnak a kerek évfordulókhoz, de többször volt erre is példa. A nagy afro-amerikai gitáros, Wes Montgomery 1923. március 6-án született.

A Modern Art Orchestra munkásságát követve megállapítható, hogy rendkívüli változatossággal működik a zenei világ minden területén. A teljesség igénye nélkül: számos ikonikus vendégművésszel voltak közös koncertjeik Tom Harrelltől Benny Golsonig, felvállalták nagylélegzetű zeneművek előadását Csajkovszkíj Diótörőjétől Gershwin Porgy and Besséig és a  zenekar tagjainak műveit bemutató szerzői esteket Bacsó Kristóftól Cseke Gáborig. De olyan tematikus koncertek is voltak, amelyeken Count Basie, Gil Evans, Buddy Rich vagy Thad Jones nagyzenekarainak szellemét idézték.

A rendkívül gyakori magyar név a múlt század 60-as és 70-es éveiben a zenei világ egyik emblematikus fogalmává vált világszerte. Rövid életű hazánkfia üstökösként tűnt fel, és fényes pályát bejárva hunyt ki. Minden idők leghíresebb magyar jazz-zenésze volt, érdekes, hogy a másik két nemzetközi elismertségre szert tett muzsikus – Zoller Attila és Bacsik Elek – is gitárosok voltak. (Két éve az év végi szavazáson magyar jazzlegendákra is lehet szavazni, akiket az év folyamán bemutatunk kedves olvasóinknak, hogy életben tartsuk emléküket – a szerk.)

Azért nem azt írom, hogy Budapest-Szöul tengely, mivel előző napon volt egy Pécs-Szöul tengely is. Az előzmény: Tony 2023-ban koreai zenészekkel turnézott a távoli országban, és ismerkedett meg számos kiváló ottani muzsikussal. Aki kicsit is tájékozott a jazz történetében, az tudja, hogy például japán vagy indiai jazzmuzsikusok már az 50-es évektől kezdve bekapcsolódtak az amerikai, ill a nemzetközi jazzéletbe, és ez a folyamat azóta más ázsiai országokra is „átterjedt” Koreától Kínáig.

Az idén immár 70 éves Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, érdemes- és kiváló művész pályáját az első próbálkozásai óta követem és nagyra értékelem. Sohasem felejtem el, hogy a Kassák klubban a bőgős Vajda Sándor együttesében tenorozott, mégpedig Fekete István (trombita), Réti János (zongora) és Baló István (dobok) társaságában. Sanyi barátom és társai a modern magyar jazz élharcosai voltak, jómagam pedig abban lehettem segítségükre, hogy kották hiányában a „kagylózásra” kényszerült Sanyi számára a legkiemelkedőbb amerikai LP-ket adtam kölcsön, hogy a repertoárt bővíthessék és a nagy mesterek zenei megoldásait elsajátíthassák.

Aligha van a főváros virágzó jazzéletében még egy olyan tematikus sorozat, mint az Opus Jazz Clubban minden hónap második keddjén (kivéve a nyári három hónapot) a MAO aktuális (a bemutatásra kerülő lemezhez illeszkedő) kamaraegyüttesének „Legendás albumok” sorozata. A 2017 óta futó rendezvényszéria eddigi több mint félszáz koncertje a műfaj történetének meghatározó fontosságú nagylemezeit mutatta be korszerű tálalásban – teltházakkal!

Idősebb jazzrajongók azonnal tudják, hogy mire is utal a cím, de a fiatalabbak is hallották már, hogy a legendás Blue Note kifejezés nemcsak az első független, egyben jazztörténeti fontosságú lemezkiadót takarja, de szinte stílusirányzatot is képvisel: a műfaj legkiemelkedőbb, leginkább időtálló vonulatát, a hard bop legjobb előadóit, akik egyben márkás zeneszerzők is voltak.

Több mint egy év telt el azóta, hogy ugyanezekkel a résztvevőkkel egy remek koncertnek voltunk szem- és fültanúi a Harmónia Jazzműhely jóvoltából a Budapest Jazz Clubban. Így aztán nagy örömmel olvastam a Háló januári programjában, hogy kivételesen nem a hónap második keddjén, hanem jóval későbben lesz az idei év első jazzestje a főváros kellemes klubhangulatot garantáló jazz-színhelyén.

A múlt század egyik jazztörténeti fontosságú gitárművészét külföldön lényegesen jobban ismerik, mint szülőhazájában. Ennek az az oka, hogy mindössze 21 évesen, 1948-ban emigrált, így pályája Nyugat-Európában és Amerikában bontakozott ki, itthon azonban agyonhallgatták és évtizedek során is csak néhány fellépése volt. (Két éve az év végi szavazáson magyar jazzlegendákra is lehet szavazni, akiket az év folyamán bemutatunk kedves olvasóinknak, hogy életben tartsuk emléküket – a szerk.)

Érdekes, hogy az ECM kötelékében alkotó művészek között többen is készítenek olyan albumokat, amelyekről azt mondhatjuk, hogy „ott folytatják, ahol előzőleg abbahagyták”. Szerencsére ez szinte mindig egyfajta minőségi garanciát jelent.

A sokoldalú énekes-zeneszerző-hangszerelő igazi meglepetést okozott az Opus közönségének, amikor a jazz gyökereihez visszatérő programmal bűvölte el a lelkes hallgatóságot. Igaz, hogy már korábban is volt Gershwin vagy Cole Porter „projektje”, de ilyen vérbő, a Nagy Amerikai Daloskönyvet „fellapozó” komplett programot még nem hallottam tőle, pedig indulásától követem pályáját.

Mintha áramütés ért volna, amikor valahol értesültem Keith Jarrett új lemezének híréről. Ismeretes, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb jazzművésze, már évekkel ezelőtt sajnálatosan visszavonult. Így aztán gyorsan kiderült, hogy az „újnak” hitt lemez felvételei 32 évvel korábban készültek, ami persze semmit sem von le az értékéből, sőt...

Decemberben sem hiányozhattam a MAO koncertsorozatáról, amelynek szorgos látogatója vagyok immáron nyolcadik éve. Ezúttal ismét egy Herbie Hancock album került sorra, és – ha nem tévedek – ez a harmadik volt a „Takin' Off” és a „Maiden Voyage” után.

Nem is tudnám megmondani, hogy nekem a Jazzmikulás hányszor hozta el Kőszegi Imre barátom születésnapi koncertjét. Imre ugyanis éppen Miklós napon született a vérzivataros 1944-ben. De hála Istennek, ma is köztünk van, mi több éppen olyan aktívan játszik, mint tette ezt korábban, hiszen a 80 évből 75-öt a dob mögött töltött!

Az utóbbi évtizedekben a jazztörténet hőskorának számos kiemelkedő képviselője jubilált, azaz születésének századik évfordulóját ünnepelhettük meg rájuk emlékeztető koncertekkel. Korábban többek között Louis, Duke, Ella, Monk vagy Dizzy, az idén pedig Sarah Vaughan, Sonny Stitt, Shorty Rogers és J. J. Johnson lettek az ünnepeltek. A közelmúltban pedig Paul Desmond, a Brubeck Quartet legendás altszaxofonosa, a Take Five szerzője is belépett a „százasok klubjába”...

Harmadszor játszott magyar színpadon az egyik legkiemelkedőbb amerikai zongorista, pedig ennek a hangszernek a művelői vannak a legtöbben a műfajban – egyébként hazánkban is. Felejthetetlen koncertnek lehettek tanúi a zsúfolásig megtelt Bartók terem nézői hétfőn este.

Koncertbeszámolóimat a helyszíni élmény, az élő zene varázsának valóságával szoktam befejezni. Ezúttal fordított a helyzet: azzal kezdem lemezajánlómat, hogy mennyire remek érzés, amikor egy új lemezalbum meghallgatását egy korábbi személyes találkozás teszi úgyszólván „családiassá”…

Nagyon megható, hogy hat zenész nemcsak, hogy tiszteleg egy régen elhunyt zseniális kollégája előtt, de még a formációjuk is ezt a nevet vette fel.  Ez annál is figyelemreméltóbb, hogy közülük négyen nem is ismerhették Füsti Balogh Gábort.

Az olasz jazz kiváló zongoristája is az ECM művésze. Ugyanakkor azon – viszonylag ritka – muzsikusok közé tartozik, akik nem feltétlenül az úgynevezett ECM-hangzást képviselik, hanem a hűvös, északi, melankolikus zenét némi mediterrán attitűddel fűszerezik.

Amikor leírtam a címet az jutott eszembe, hogy nekem ugyan régi ismerős a neves norvég zongorista, de – tekintettel arra, hogy alighanem ezen a hangszeren játszik a legtöbb jazz muzsikus, akiknek nevét meg kell jegyeznie a jazzbarátoknak – feltételezhetően nem túl sokak számára cseng ismerősen ez a név. Pedig nem akárkiről van szó.

A hónap második keddjén, ha esik, ha fúj, engem biztosan az Opusban lehet megtalálni. 2017 május 26. óta (Miles Davis születésnapján) a MAO kisegyüttese a jazztörténetet író „Kind of Blue” megidézésével indította a „Legendás albumok” sorozatát, amely már – a Covid ellenére is – valahol a 60-ik „adásán” túl jár!

Nagy öröm, ha igazán kiemelkedő produkciónak lehetünk tanúi a mai idők zenei dzsungelében. Szerencsére olykor ilyennel kínálnak meg a hazai rendezők, így aztán már gyakori állomása a magyar főváros is a kortárs amerikai jazz legkiemelkedőbb képviselői által fémjelezett koncertkörutaknak.  Nos, ilyen volt nemrégen Brian Blade koncertje a Müpában és Kurt Rosenwinkel fellépése a Magyar Zene Házában. Éppen a gitáros személye lett volna az összekötő kapocs, de betegsége miatt a Fellowshipből hiányzott. Négy héttel később viszont teljes intenzitással játszott a Ligetben!

A Háló jazzrendezvényeinek 16 éves történetében még nem volt olyan koncert, ami vasárnap este került volna sorra. Október 20-án ilyen rendkívüli esemény adódott: a hazai jazzélet egyre inkább aktív szereplője, Szaniszló Richárd meghívására egy ismert amerikai vibrafonos barátja, Arthur Lipner vállalta, hogy közös koncerten mutatják be művészetüket.

Rendszeres olvasóink megfigyelhették, hogy jómagam a hónap minden keddjén az Opusban a MAO kisegyüttese által előadott „Legendás albumok” sorozat minden koncertjéről beszámolok néhány nappal később lapunkban. De ma is készülnek olyan lemezek, amelyek egyszer biztosan helyet kapnak a jazztörténet legendás albumainak sorában. Nos, – véleményem szerint – ilyen Joel Ross Nublues c. lemeze.

Üdítő hallgatnivalót jelentetett meg a zongorista Pintér Zoltán, mégpedig 2022-ben alapított formációjával, amely már nevében is elárulja azt, hogy melyik stílusirányzatot képviseli. Legyünk őszinték: a mindenki számára érthető és élvezhető melodikus modern jazz igazán „hiánycikk” a mai akusztikus kavalkádban…

A kedves olvasó joggal csodálkozhat, hogy a hat éve elhunyt lengyel trombitásnak hogyan jelenhet meg új lemeze. Az ECM ezúttal is bravúrral rukkolt elő: a világklasszis kvartett éppen 20 évvel ezelőtt rögzített felvételeit az idén januárban „vették kezelésbe” és nyáron adták ki. Manfred Eicher (az ECM főnöke) hihetetlen aktivitásának hasonlóan szenzációs példája volt a Keith Jarrett Quartet „Sleeper” című, 1979-ben Tokióban felvett lemeze, amelyet 34(!) évvel később adtak ki! Mi minden lehet még az ECM archívumában?

Ahogyan erről korábban hírt adtunk a közelmúltban a Rockmúzeumban megnyílt Szabó Gábor kiállításhoz kapcsolódóan vasárnap (szeptember 29-én) többórás rendkívül érdekes műsorsorozat várta a nagyhírű hazánkfiára emlékező közönséget.  

Több mint három éve írtunk nagy elismeréssel az izraeli tenorszaxofonos „Here Be Dragons” c. lemezéről, ami ugyan nem bemutatkozó alkotás volt, de az ECM márkán az „első fecske”. Két éve aztán „menetrendszerűen” következett az „Isabela”, amelyről ugyancsak beszámoltunk. Most pedig megjelent a „trilógia” harmadik tétele is! Ez annál is inkább elmondható, mert a kvartett tagjai – a dobos kivételével a korábbi felállással azonosak.

Honlapunkon nem ritkák a Háló Jazzklub havi rendszerességű koncertjeiről szóló beszámolók. A 2008-ban indult rendezvénysorozat nem akármilyen jubileumot ünnepelt szeptember 20-án: 150-ik alkalommal jöttek össze a kellemes környezetben kiváló muzsikára kíváncsi törzstagok és újabb vendégek, hogy világhírű hazánkfia Tony Lakatos és barátai társaságában ünnepeljék meg ezt a nevezetes napot.

A szeptember eleje még a nyáron is „üzemelő” jazzklubok esetében is évadnyitókat hoz, hiszen vannak olyan műsorsorozatok, amelyek nyári szünetet tartanak. Ilyen a már 2018 óta a MAO által működtetett „Legendás albumok” sorozat is, amelyben a műfaj történetének legfontosabb lemezeit mutatják be – élőben. Most éppen egy korszakalkotó Bill Evans lemez került sorra az őszi évad indítása alkalmából…

Három olyan eseménnyel nyitotta őszi jazzévadát a Müpa, amelyek mindegyike a legszélesebb közönség számára is a műfaj könnyen befogadható értékeit képviselte. Jómagamat a kínálatból a „szombat esti láz” érintett, amelyben egy katalán trombitás-énekes hölgy lépett fel öt kiváló magyar jazzmuzsikus társaságában.

A világhírre szert tett magyar gitárosról, Szabó Gáborról szóló könyv 2022-ben történt publikálása után az idén nyáron két lelkes olasz jazzrajongó újabb kötettel mutatkozott be, ezúttal Zoller Attilának állítottak emléket a szó erejével…

A jazz muzsikusok és jazzbarátok részéről egyaránt kedvelt fővárosi HÁLÓ jazzklub, nem kevesebb, mint 17-ik évadát indítja szeptember 10-én este 7-kor. A Háló-béli jazzesteket nemcsak az teszi vonzóvá, hogy igazi koncertek zajlanak ott – hangos beszéd, ki-bejárkálás és evőeszköz zörejek nélkül, de a fellépő, a hazai jazzelitet képviselő muzsikusokkal baráti beszélgetésekre is sor kerül a szünet utáni „interjú” kapcsán, de akár a közönség részéről is.

Jómagam úgy vagyok a már 86-ik évét is betöltött Charles Lloyd aktivitásával, mint voltunk a műfaj sokszor emlegetett „aranykorában” az ikonikus zenészek akkori albumaival. Úgy vártuk Davis, Coltrane, Gillespie, Mingus, Brubeck vagy Dexter Gordon, Horace Silver és Art Blakey egy-egy új albumának megjelenését, mint egy Nobel-díjas író új regényét vagy egy márkás filmrendező legfrissebb alkotását. Nos, Lloyd is ebbe a „jazzelitbe” tartozott, sőt – szinte „utolsó mohikánként” – ma is tartozik.

A swing korszak után sokan a big bandek végét jósolták, de a jazztörténet bőven rácáfolt ezekre a tévhitekre. Nem kell bizonygatni, hogy sok évtizeden át nemcsak a jazz szülőföldjén, de az egész világon számos kitűnő nagyzenekar működött, és a jazz legmodernebb irányzatai sem nélkülözték ezeket a formációkat. Most éppen a szomszédos Ausztriából kaptunk egy figyelemreméltó nagyzenekari jazzalbumot…

Számos alkalommal bevallottuk már, hogy elsősorban az amerikai és a hazai jazzre korlátozódnak ismereteink, hébe-hóba a nyugat-európai (elsősorban is az ECM kiadványok) kerülnek még sorra. Mentségünkre legyen mondva, hogy az elmúlt évtizedekben már olyannyira nemzetközi lett a műfaj, hogy nincs olyan része a földkerekségnek, ahol nem találkozhatnánk kvalitásos jazz produkciókkal.  Mindezeket pedig lehetetlen figyelemmel kísérni.

A magamfajta veterán jazzrajongó azzal dicsekedhet, hogy a hazai jazzelit, mára már középgenerációs képviselőinek indulástól követhette pályáját. Nos, ezek közé tartozik a választékos ízlésű, sokoldalú énekes-komponista, Karosi Júlia is, aki újabb igényes lemezzel jelentkezett.

Miközben a magyar jazz minden vonatkozásban – és tegyük hozzá korábban is méltó színvonalat képviselt nemzetközi megmérettetésben is – a Duna partjáról korábban (de bizonyos fokig még napjainkban sem) könnyű igazi nemzetközi hírnévre szert tenni. Egyik kezünkön megszámolhatjuk, hogy hány magyar zenésznek sikerült ez. Mindenesetre Tommy Vig ezen kevesek egyike!

We Exist! címmel zajlik a jazzvokál örökifjú nagyasszonyának, Dee Dee Bridgewaternek legújabb „projektje”, egyben koncertkörútja. A sok évtizedes pálya alatt számos arcát mutatta a nagy jazzdíva, ezúttal a hölgyeknek a jazz világában betöltött fontos szerepére kívánta felhívni a figyelmet „csupa nő” kvartettjével.

Tommy rajongótábora már megszokhatta a művész hazatelepülése óta eltelt csaknem két évtizedben, hogy a nyári uborkaszezon dacára minden évben születésnapi koncerttel ünnepli meg a nevezetes napot. Nem volt ez másképpen az idén sem, de az ünnepi esemény egyben Tommy búcsúja is volt a színpadtól és a kedves közönségtől.

Berki Tamás – évtizedek óta – a férfi énekesekben nagyon szűkölködő hazai jazzszcéna emblematikus figurája. Minden lemezét nagy érdeklődéssel hallgatjuk, koncertjeit látogatjuk. Sokirányú érdeklődésére jellemző, hogy „privátim” nem csak a nagy jazzikonok hazai fellépésein lehet találkozni vele (és kedves feleségével), de legújabb lemezét például Gyémánt László Kossuth-díjas festőművész kiállításán kaptam meg tőle.

A műfaj több mint százéves történetében két kezünkön megszámlálhatók azok a művészek, akik ilyen – közel nyolc évtizedes – pályát futottak be, mint az idén 86 éves Tommy Vig. Az ő esetében „rásegített” az a tény, hogy már „csodagyerekként” is nyilvános szereplésben volt része…

Régen nem volt ilyen élményben részem a fiatal hazai jazzgeneráció bármely koncertjén, mint szerdán este a zsúfolásig megtelt jazzklubban, ahol nemcsak a pódiumon, de a közönség soraiban is főleg lelkes, zeneértő fiatalok élvezték korosztályuk művészetét!

Már a koncert előzetesében is felhívtam olvasóink figyelmét, hogy a világszerte (így hazánkban is) sajnálatosan elhanyagolt hangszer igazi mestere, Szaniszló Richárd (1977) különleges művészetével (és nem kevésbé saját szerzeményeivel) az utóbbi években sikerrel lépett elő a hazai és nemzetközi megmérettetés vonatkozásában. Erről győződhettünk meg ismételten a minap a Hálóban rendezett koncerten.

Bár a jazztörténetben már csaknem egy évszázada jelen van ez a csodálatos hangszer, igazi népszerűségre a swing-korszakban a Benny Goodman zenekaraiban játszó Lionel Hampton jóvoltából lett ismert és kedvelt instrumentum. Aztán az 50-es évektől a Modern Jazz Quartetben Milt Jackson tette igazán szólóhangszerré és az ő fellépésétől kezdve napjainkig számos ikonikus muzsikus választotta.

Ajánlójában találóan írta Pallai Péter, hogy a név alapján bárki azt hihetné, hogy a Harmónia Jazzműhely soron következő péntekesti műsorában egy joviális alpesi jódli művésznőhöz lesz szerencsénk… Ehelyett egy bővérű londoni fekete énekesnőt kaptunk olyan hanggal megáldva, amelyet még a leginkább „befutott” dívák közül sem mindegyik mondhat magáénak, nem is beszélve a briliáns hazai kíséretről! A tavasz utolsó napján nem akármilyen élményt vihettünk haza!

Ha minden, a jazzben használatos hangszer ikonikus előadói közül csak egyet nevezhetnénk meg (trombita: Miles Davis, tenorszaxofon: John Coltrane stb.), akkor a harsona mesterének minden bizonnyal, J. J. Johnsont választaná a jazz híveinek többsége. Születésének centenáriumát ünnepeltük meg egy emlékezetes koncerttel a BJC-ben május 24-én.

Hihetetlenül felgyorsult (jazz)világunkban a bőséges kínálat mellett már nem is olyan könnyű felidézni az idén január utolsó napján a Budapest Jazz Clubban elhangzott lemezbemutató koncertet, amely az Iverson Trio legújabb lemezét volt hivatott bemutatni egy koncertkörút révén.

Olvasóink közül (remélhetőleg) már többen is „kiszúrták”, hogy rendszerint minden hónap második keddje után beszámolót olvashatnak tőlem a MAO kisegyüttese által felidézett jazztörténeti fontosságú „legendás jazzalbumok” feldolgozásáról.

Az idén éppen 80 éves Kőszegi Imrére aztán igazán érvényes a jó öreg közhely: őt aztán nem kell bemutatni, hiszen minden magyar jazzrajongó (legyen az öreg vagy fiatal) jól ismeri, de neve jól cseng az európai jazzszíntéren is.

A rendszerváltás előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy héten belül az amerikai jazz szcéna két vezető jazzprodukciójának lehessünk tanúi. Hétfőn még Samara Joy csodálatos hangját hallgathattuk a MoMKult nézőterén, szombaton este pedig a Joel Ross Quartet lebilincselő játékát élvezhettük az Opus Jazz Clubban…

Mindig nagy öröm egy jelentős hazai jazzalkotás bemutatóján jelen lenni és megismerni azt, de az (új) Párniczky Quartet albuma igazi meglepetésként hatott a koncert szem- és fültanúira. Mindez András 52. születésnapján történt, amelyről hősünk szerénysége okán csak alig-alig értesültünk (bár a klub műsorfüzete megemlítette!).

Rendszeres olvasóink megszokhatták már, hogy a hónap második keddjét követő napokban a MAO kisgyüttese „Legendás albumok” sorozatának újabb koncertjéről számolok be. 2017 tavaszán először Miles Davis „Kind of Blue” c. alkotása került górcső alá, és azóta évente kilenc – jazztörténeti fontosságú – lemez felidézését vállalja magára a Fekete-Kovács Kornél vezette jazzkollektíva.

A gitárosokban nem szűkölködő hazai jazz szcéna három jeles képviselője még 2018-ban hozta létre a szellemes névre hallgató Guitar Madness (azaz Gitár őrület) kvintett formációt. Az együttes vezetője, Gyárfás István, a népszerű Gyafi, aki a triumvirátusban „első az egyenlők között” és a Szabó Gábor-díj kitüntetettje már 2016 óta.

Feltehetően véletlenül alakult úgy, hogy John Coltrane „A Love Supreme” c. zseniális alkotását éppen a közelgő húsvét előtt adta elő, március 20-án az a kiemelkedő hazai együttes, amely a nagy jazzikon örökségének továbbéltetését tűzte ki céljául. Számomra legalábbis aligha lehetett volna ettől felemelőbb Passiót elképzelni, és öröm, hogy éppen a Nagyhéten számolhatok be róla!

Hogy mennyire ismert a világban Bartók Béla, azt gyermekkorom óta tudtam, mégis megdöbbentett és büszkeséggel töltött el, amikor a zenei világ egyik ikonikus szentélyében, a világhírű amszterdami Concertgebouw-ban láthattam, hogy körös-körül aranybetűkkel írták fel a zeneművészet több mint ötven óriásának nevét Beethoventől Mozartig – s köztük két magyar név olvasható: Liszt és Bartók.

Az Opus Jazz Clubban immáron hat éve tartó népszerű műsorfolyam márciusi „adásában” Pocsai Kriszta és a MAO kisegyüttese Sassy „How Long Has This Been Going On?”  c. 1978-as lemezét idézte fel igazán forró klubhangulatban... Ahogyan az eredetiben, itt sem voltak fúvósok, csak gitár és zongoratrió kísérte a gyönyörű hanggal és varázsos személyiséggel megáldott hazai dívát.

Mindig nagy öröm, amikor egy jól sikerült hazai jazzalbum kerül figyelmünk középpontjába. Így történt ezúttal is, amikor a hazai jazzdobolás egyik leglelkesebb képviselőjének első saját albumát ismerhettük meg lemezbemutató koncert formájában.

Ha valakinek még kétsége lenne azzal kapcsolatban, hogy nemzetközi zenei nyelv-e a jazz, akkor ez a trió (is) kitűnő bizonyítéka az egyértelmű válasznak: igen, az!  Egy indiai eredetű, de már Amerikában született kitűnő zongorista, egy Sanghajból emigrált kínai szülők Malaysiában született, de Ausztráliában felnőtt gyermeke, aki Amerikában élő bőgős hölgy(!) és egy afro-amerikai dobos formációja játszik a világviszonylatban is a legjelentősebb jazzkiadók közé számító német ECM label legújabb albumán!

Bár minden (jazz)óhajunk így teljesülne. Ugyanis egy éve, hogy honlapunkon Samara Joy „Linger Awhile” c. nagysikerű albumát ajánló írásom egyik mondata így hangzott: „Már két európai turnéja is volt…reméljük, hogy hamarosan magyar színpadon is üdvözölhetjük.” Nos, április 8-án, számos nagy horderejű korábbi jazzkoncert színhelyén, a MoMKult színháztermében a Samara Joy Quartet hozza el a tavaszt a hazai jazzbarátok számára.

A hazai és külföldi jazzberkekben egyaránt jól ismert szerző sokirányú és sok évtizedre kiterjedő tevékenységének újabb állomása ez a kötet. Nincs még egy olyan magyar jazzszakíró (de külföldi példát sem tudnék felhozni), akinek legújabb könyve a 34-ik(!) lenne a sorban, miközben egyéb publikációit szinte lehetetlen számba venni. 

Úgy látszik, nem véletlen, hogy a jazzgitár legnagyobbjai között is voltak magyar muzsikusok, mint Szabó Gábor, Zoller Attila és Bacsik Elek, de a hazánkba látogató – elsősorban amerikai – jazzikonok között is csaknem két tucat világhírű gitárművész akadt. Az idősebb rajongók még emlékeznek Szabó és Zoller hazalátogatásaira, valamint a Herb Ellis-Charlie Byrd-Barney Kessell és a John Mc Laughlin-Al Di Meola-Paco De Lucia gitárhármasok fergeteges fellépéseire, majd utóbbiak szólókoncertjeire is. Ezt követték Larry Coryell, majd John Abercrombie, az ezredforduló után pedig Jim Hall, Ralph Towner, Pat Metheny és Bill Frisell fellépései, sőt a BJC jóvoltából az újabb generáció olyan jeles képviselőit is megismerhettük, mint Kurt Rosenwinkel, Julian Lage és Jonathan Kreisberg a „Világsztárok a BJC-ben” koncertsorozat keretében.

Február 2-án Soso főszereplésével ünnepeltük Stitt 100. születésnapját a BJC-ben. De a centenárium jó apropót szolgáltatott a MAO „Legendás albumok” sorozata februári „szeánszának” is, hogy egy remek Sonny Stitt/Paul Gonzalves lemez felidézésével tisztelegjenek a nagy szaxofonos(ok) emléke előtt az Opusban.

A napokban olvashatták honlapunkon a Soso Lakatos Quartetnek a Budapest Jazz Clubban adott fergeteges koncertjéről írt beszámolómat, amelynek végén arról adtam hírt, hogy a formáció újabb fellépése a Háló Jazzklubban kerül sorra – a hagyományoknak megfelelően – a hónap második keddjén, azaz február 13-án. Az egyre népszerűbb jazzklub immáron másfél évtizede a hazai (és olykor) a külföldi jazzvilág jeles képviselőit lépteti fel.  A veterán jazzhegedűs Deseő Csaba művészeti vezetése, és az agilis klubvezető, Schön György intenzív szervezőmunkája eddig 143 emlékezetes jazzestet eredményezett!

Az utóbbi években a legnagyobb jazzikonok egymás után érik el a 100. születésnapjukat, persze sajnos ők már több-kevesebb ideje az örök jam session résztvevői. Ilyen érdekes konstelláció viszont igazán ritkán adódik: a Harmónia Jazzműhely által rendezett pénteki koncertek egyike éppen február másodikára esett, amely napra pontosan Sonny Stitt születésének centenáriuma volt.

Nem tudom, hogy mennyire van visszhangja a Budapest Jazz Club „Világsztárok a BJC-ben” sorozat legutóbbi koncertjének, amelyet az új Ethan Iverson Trio (Thomas Morgannal a bőgőnél és Kush Abadey-jel a doboknál) adott január utolsó napján. Nem akarván ismétlésekbe bocsátkozni, akit érdekel némi információ a három muzsikusról, az megtalálja honlapunkon megjelent koncertajánlómat…

Bár igyekszünk lépést tartani a mára már valóban nemzetközivé vált jazzvilág eseményeivel, az előadók örvendetesen hatalmas számával, de lássuk be, hogy ez még akkor is lehetetlen lenne, ha semmi mással nem is foglalkoznánk a nap 24 órájában, nem is beszélve a műfaj jeles hazai képviselőinek munkásságáról…

Az idén is folytatódik a már egy évtizedet is meghaladó „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” koncertsorozat a főváros legnépszerűbb jazz színhelyén. Január 31-én este 20 órakor – egyetlen koncertet ad napjaink egyik legkeresettebb billentyűsének formációja, az Ethan Iverson Trio. A cél: megismertetni a hazai jazzbarátokkal a jazz fővárosának legkiemelkedőbb képviselőit. Az őszi James Carter, Jonathan Kreisberg és Kevin Hays koncertek méltó folytatása az Ethan Iverson Trio fellépése.

A másfél évtizedes fennállását októberben megünnepelt Háló Jazzklub az idén is folytatja remek jazzestjeit, amelyben a hazai jazz legkiválóbb képviselőit ismerhetik meg az inkább konzervatív ízlésű idősebb zenebarátok. Az új év első összejövetelén Pozsár Eszter Contempo triója adott nagy sikerű koncertet az igazán értő közönség előtt.

Az idén is folytatódik az az immáron hetedik éve tartó koncertsorozat, amelyben havonta egy-egy jazztörténeti fontosságú lemezt idéznek meg a MAO tagok, mégpedig abban a felállásban, amelyben az eredeti album felvételre került.  Ezúttal a 100 éve született ikonikus dobos, Max Roach olyan kvartett felvételei kerültek górcső alá, amelyeken Charlie Parker kompozícióit játszották lemezre mindössze két évvel Bird halála után, 1957-58-ban.

Az idő előre haladtával a legkülönfélébb módon kerülnek elő a jazztörténet ikonikus alakjainak rejtőzködő vagy elfeledett zenei anyagai: a kiadók archívumától a kalózfelvételekig.  Nemrégiben John Coltrane-nek egy másik zseniális művésszel, a fiatalon elhunyt Eric Dolphyval adott – korábban nem ismert – koncertfelvételei kerültek elő a New York Public Library archívumából.

Azt minden hazai jazzbarát – és biztos vagyok benne, hogy határainkon túl is van, aki – jól tudja, hogy kiváló művészünk még a tengersok jazzpianista között is kiemelkedő, nagy formátumú hangszeres művész (a zongora mellett a dob mestere is), zenekarvezető és avatott komponista, sőt zenepedagógusként is elsőrangú.

Ha valóban léteznek „legendás albumok”, akkor ez kétségtelenül közéjük tartozik. Ugyanis a műfaj egész történetének két legnagyobb alakja mindössze két nagylemezt készített együtt a 60-as évek első felében, és azok közül is az első LP számait adta elő a MAO kisegyüttese a sorozat ez évi utolsó klubestjén.

Kifejezetten ritka helyzetre reflektál alábbi cikkünk, hiszen olyan – éppen csak megjelent – külföldi jazzlemezt ismertetünk, amelynek bemutató koncertje már január 26-án hazai színpadon is sorra kerül! Napjaink kiemelkedő fontosságú amerikai trombitás-komponistája, az egzotikus névre hallgató Ambrose Akinmusire legújabb – trió formációban készített – felvételéről van szó, amelyben a másik szólista sem akárki: a nagy gitárművész, Bill Frisell.

Wolfgang Muthspiel karrierjére nem csak azért figyeltünk fel, mert Joe Zawinul mellett alighanem ő a leginkább befutott osztrák zenész a nemzetközi jazzvilágban, de kiváló teljesítménye okán is, ringott bárhol is a bölcsője…

Rendkívül érdekes, hogy mind külföldön, mind pedig a magyar jazzmuzsikusok körében a Hammond orgona napjainkban szinte reneszánszát éli. A hazánkban is többször járt, időközben elhunyt Dr. Lonnie Smith játékát Blue Note albumai révén felidézhetjük, most pedig egy mifelénk kevésbé ismert remek orgonistának, ugyancsak a Blue Note kiadó által gondozott lemezéről értekezhetünk. Ronnie Foster is a „nagy generáció” képviselője, a maga 73 évével, jó lenne személyesen is látni-hallani magyar színpadon!

Örvendetes, hogy a havonta sorra kerülő koncertek iránti rendkívüli érdeklődés miatt indokolt volt bérletek kiadása is. Minden alkalommal telt ház bizonyítja, hogy az utóbbi 30 évben felnőtt jazzbarátok is mennyire kíváncsiak a jazz aranykorának előadóira, akik jó részének – mint azt bevezetőjében Fekete-Kovács Kornél is megjegyezte – napjainkban már születésük centenáriumát ünnepelhetjük.

Az újabbnál-újabb fiatal dívajelöltekben egyáltalán nem szűkölködő amerikai zenei világban a ma már inkább a középgenerációhoz sorolható Norah Jones még mindig az élvonalhoz tartozik. A nagy indiai szitárművész, Ravi Shankar amerikai lánya nem feltétlenül (csak) a jazz kategóriájában foglal helyet, de ki tudja ma már „üzembiztosan” felrajzolni a műfaji határokat?

 Egy nagyon várt esemény valósult meg a Fesztivál Színházban október 26-án este, amely az ECM gondozásban készült, Once Around the Room c. album bemutató koncertje volt. A lemez a jazztörténet egyik legnagyobb dobosa, Paul Motian (1931-2011) születésének 90. évfordulójára készült, erre utal a borítón lévő (A Tribute to Paul Motian) felirat is, de a vírusjárvány miatt a koncertkörútra csak most került sor.

Hébe-hóba ugyan előfordult a múltban is, hogy elsősorban a hölgy énekesek programján fel-feltűnt egy-egy „vocalese” produkció, de arra sohasem volt példa, hogy egy teljes program ennek jegyében zajlott volna le. Kanizsa Gina ennek a vokális irányzatnak a legkiválóbb hazai művelője, aki ilyen műsorokkal már többször kápráztatta el a közönséget.

A zongorista-énekes Patricia Barber intellektuális, lírai zeneművészete, amelyben sötét tónusú, misztikus alt hangja egyedi zongorajátékéval párosulva, külön stílusirányzatot képvisel a jazz világában. Emellett avatott komponista és szövegíró is, aki soha nem kötött kompromisszumokat, mindig saját útját járta.

A nagyon várt dobosok egyike, pedig az utóbbi évtizedekben a dobművészet jeles képviselőinek valóságos dömpingjéről beszélhetünk. A korai időkben a szolgai kísérő szerepre kárhoztatott hangszer merőben új lehetőségeket kapott a műfaj történetének második felében. Nos, ennek a történetnek egyik kiemelkedő képviselője a talán kevésbé „sztárolt”, de annál fontosabb Steve Gadd.

Ha a „jazzstatisztikám” pontos, a kiváló – német neve ellenére – amerikai gitáros immáron nyolcadik alkalommal játszik magyar színpadon. Igaz, hogy korábban a nagy Hammond orgonista, Dr. Lonnie Smith „sideman”-jeként lépett fel Budapesten és vidéken, de öt év elteltével saját együttesével immáron második BJC koncertjére kerül sor november 13-án.

A könnyen megjegyezhető, egy korábbi amerikai elnök nevét viselő afro-amerikai szaxofonos alighanem hangszerének szűkebb elitjébe tartozik. Pedig a sokunk által a legjazzesebb instrumentumként aposztrofált szaxofon-család megszólaltatóinak igazán széles tábora van a műfaj szülőföldjén, de bárhol, ahol jazz szól…

 Nem mindennapi élményben volt részük azoknak, akik zsúfolásig megtöltötték a népszerű jazzklubot ezen a nyarat idéző októberi estén. Forró volt a légkör mind fizikailag, mind pedig átvitt értelemben is. Tommy Vig és barátai okozták a „szombati esti lázat” a Ráday utcában.

Az olyan „nagyfogyasztó” jazzrajongók, mint e sorok írója már több, mint hat éve zarándokolnak el minden hónap második keddjén az Opus Jazz Clubba, egy olyan koncert kedvéért, amikor a „Legendás jazzalbumok” sorozat keretében a műfaj történetének legkiemelkedőbb lemezeit „rekonstruálja” a MAO-nak az eredeti felállás szerinti kisegyüttese.

Aki valamennyire is figyelemmel kíséri írásaimat, az megállapíthatta, hogy az Elek kvartett 2015. január 15-ei bemutatkozó koncertje óta számos fellépésükről tudósítottam, mert ez a formáció egyike az általam leginkább kedvelt zenekaroknak.

Az éppen két éve, hajszál híján 80 évesen elhunyt Hammond orgonista, a Jimmy Smith által a műfajba integrált hangszer egyik ismert mestere volt. Négy alkalommal is „élőben” csodálhattuk meg művészetét: kétszer a fővárosban, kétszer vidéken. Lemezei pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a nem igazán „vájtfülűek” is minőségi muzsikával szórakoztathassák magukat.

Nem mindennapi élményben volt része a közönségnek a BMC zsúfolásig megtelt színháztermében szeptember 26-án, George Gershwin napra pontos 125. születésnapján. Hazánk vezető nagyzenekara, a Modern Art Orchestra az utóbbi évtizedek leghíresebb magyar hangszeres művészével, a tenorszaxofonos Tony Lakatos közreműködésével mutatta be a nagy amerikai komponista Porgy & Bess c. operájának teljes zenei anyagát.

A torinói születésű amerikai jazzdíva nevével és művészetével a század első évtizedének közepén találkoztam először nagy sikerű Easy to Love c. albumának beszerzésével. Akkoriban azt hittem, hogy ő is olyan olasz-amerikai, mint Joe Lovano (és még sokan mások, akik Amerikában születtek), annyira akcentus nélkül énekelte a Nagy Amerikai Daloskönyv legjobb darabjait, olyan muzsikusokkal a háttérben, mint Gerald Clayton vagy James Moody…

Jazzbarátok álma válik valóra, amikor az archívumok mélyéről régen elhunyt jazzikonok korábban nem ismert és/vagy nem publikált felvételei kerülnek elő, amit aztán közkinccsé tesznek. Ilyen ez az 1975-ben a kanadai Vancouverben rögzített, korábban soha ki nem adott „élő” koncertfelvétel is, a legnagyobbak között méltán számon tartott Bill Evans Trióval.

Az örvendetesen gazdag fővárosi jazzkínálat miatt nehéz volt elhatározni az elmúlt szombaton, hogy számomra két fontos koncert közül melyiket is válasszam. Végül a „szebbik nem” és az Opus mellett döntöttem, amit az is megkönnyített, hogy kedves barátom és kollégám, Somogyvári Péter a BJC-t célozta meg (az ő beszámolója már olvasható honlapunkon).

A rendkívül sokoldalú zeneművész, Pozsár Eszter a múlt évtized végén alapította legutóbbi formációját, a Contempo triót, amellyel 2019-ben készítette el nagy feltűnést keltő Appassionato c. lemezét is. Annakidején a progresszív zenét támogató Opus színpadán volt a lemezbemutató koncert, és azóta is – legutóbb a most induló őszi koncertidényben – ezen a kellemes színhelyen élvezhettük az igényes zenét nyújtó muzsikusok játékát.

A „Legendás Jazzalbumok” elnevezésű népszerű sorozat újabb állomásához érkeztünk az őszi idény indulásával az Opusban. A MAO nagyzenekar tagjaiból formált különféle felállású formációk már 2018 óta idézik fel a jazztörténet mérföldköveit jelző lemezalbumokat. Az idén 100 éve született Dexter Gordon emlékére ezúttal a Dexter Blows Hot and Cool c. lemezét „reprodukálta” a Fekete-Kovács Kornél vezette csapat.

Az amerikai jazzújságírók körében kedvelt fordulat volt az „Old Wine, New Bottles” kifejezés a korábbi felvételek újrakiadása esetében. Ez a gyakorlat mostanában szinte reneszánszát éli, hiszen időközben új generációk nőttek fel, no meg bizonyára üzleti megfontolások is közrejátszanak…

A hazai jazzfotózás a 60-as évektől kezdve mind a mai napig éppúgy lépést tart a nemzetközi jazzvilággal, mint maga a műfaj muzsikusai – gondoljunk csak Fejes László, Markovics Ferenc, Siklós Péter, Palotai Misi vagy a középgenerációból Kleb Attila és Somogyvári Péter munkásságára. A hazai jazzfotó-művészet méltó folytatója egy – az utóbbi években feltűnt – ifjú hölgy, Stépán Virág, akinek szenzációs jazzfotográfiáiból kapunk ízelítőt az iF jazzklubban augusztus 30-án megnyílt kiállításán.

Napjainkban nem könnyű olyan lemezekre bukkanni, amelyek igazán megdobogtatják a szívünket. El kell fogadni, hogy a műfaj határainak (olykor önkényes) lebontási kísérlete a kommersz irányzatok elhatalmasodását kockáztatja. Ezért (is) üdítő kivételt jelentett egy igazi jazzikon három triólemeze, amelyek mindegyike más felállású formáció.

Belátom, hogy már éppen elég alkalommal emlékeztettem olvasóinkat arra, hogy az ECM kiadó hány remek gitárművészt szerződtetett az elmúlt évtizedek során John Abercrombie-től Dominic Millerig (köztük két magyar művészt – Snétberger Ferit és Boros Zsófit – is). És itt van a húrok norvég varázslója, Jacob Young (1970), akinek ez már a negyedik albuma az ECM-nél, de a recenzor töredelmesen bevallja, hogy most találkozik először művészetével.

Minden idők egyik legrangosabb jazzikonja – mindannyiunk szerencséjére – meglehetősen nagy hangzó örökséget hagyott maga után. A 70-as évek is nagyon termékeny időszakot jelentett a sok-sok nehézséget átélt hiperérzékeny művész számára. Ez az új kiadvány nem kevesebb, mint hét Mingus stúdió-albumot tartalmaz, amelyek a kreatív, sokoldalú muzsikus életművének nem kevésbé fontos, egyben utolsó szakaszát reprezentálják.

Korunk egyik legnagyobb szaxofonosa is az ECM-nél „kötött ki” már évekkel ezelőtt, 2018 óta pedig már saját neve alatt három lemezt készített új triójával, amely Trio Tapestry néven szerepel.

Mint arról koncert-előzetesünkben is hírt adtunk, a 85 éves muzsikus 2006-ban történt hazatelepülése óta minden évben igyekezett koncerttel emlékezetessé tenni születésnapját. Pénteken este a budai Nyitott Műhelyben gyűltek össze Tommy barátai és tisztelői, hogy köszöntsék a mindig vidám jazzfenomént.

Ismeretes, hogy az Amerikában fél évszázadot töltött Tommy Vig, aki immáron 2006 óta ismét itthon él, július 14-én ünnepli 85. születésnapját! Ezúton is kívánunk Neki az egész magyar jazztársadalom nevében további jó egészséget, alkotókedvet és a Tőle megszokott aktivitást!

Azt hiszem, hogy ebben a témakörben már régóta aktuális lenne a megszólalás. Most megtört a jég: Pallai Péter kollégánk igen érdekes fejtegetésében megemlítette a magam helyzetét jól jellemző „hivatásos jazzrajongói” státuszomat, így késztetést éreztem arra, hogy – mint érintett személy – megosszam véleményemet olvasóinkkal.

Nem kell hangsúlyozni, hogy milyen nagy öröm számunkra, hogy a számos alkalommal a világ egyik vezető jazzkiadójának választott ECM-nél már harmadik szólógitár lemezével jelentkezik a Bécsben élő „hazánklánya” BOROS ZSÓFIA.

A John McLaughlin által 1973-ban létrehozott világhírű formáció fellépése egybeesett a zenei világnak a fúziós megoldások mellett a népzenei értékek iránti érdeklődésével is. A hihetetlenül sokoldalú gitáros három indiai zenésszel stilizált rock-elemekkel finoman átszőtt hindu zenével lepte meg rajongóit. Az előzmények között kell megemlíteni McLaughlin intenzív érdeklődését a keleti miszticizmus, az indiai zene, filozófia, sőt életvitel iránt, amelyben szellemi vezetője egy ideig Srin Chimnoy guru volt. Leckéket is vett Ravi Shankar szitárművésztől, és 1971-ben létrehozta saját zenekarát, a Mahavishnu Orchestrát, amely újabb határokat tört át a jazzben. Érdekes, hogy egész pályája során „vacillált” az elektronikus és az akusztikus irányzatok között. Pályája otthon Angliában még akusztikus jazzel kezdődött, Amerikában viszont a 60-as évek végén – Miles Davis és Tony Williams zenekaraiban – az elektronikus hangzásvilág kimagasló művelője lett, de ez az irányzat érvényesült a Mahavishnu Orchestrában is.

Jóllehet az elmúlt évtizedek során a jazz stílusok soha nem látott kavalkádja alakult ki és indult virágzásnak, mégis vitathatatlanul a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évtizedeinek hard bop irányzata képviseli ennek a műfajnak a legmarkánsabb megjelenési formáját. Sajnos nem igazán ismerik, mi több játsszák ma már ezt a strapabíró zenét, mindenki igyekezett és igyekszik úgymond „trendi” lenni. Azért akadnak olyanok, mint Kalmár Zoltán együttese is, amely igazán élvezetes produkcióval lepte meg a Haló jazzklub évadzáró estjének közönségét...

Arról már többször értekeztünk, hogy a márkás ECM kiadónak a (jazz)világ legkiválóbb gitárosait sikerült „istállójába” begyűjteni. Ezek között találtuk korábban John Abercromie-t és Bill Frisell-t, majd Wolfgang Muthspiel-t is, és két magyar muzsikus is akad a müncheni kiadó szerződésében álló gitárművészek között: a Berlinben nemzetközi karriert felépített Snétberger Ferenc, és (végre egy hölgy) – a Bécsben élő Boros Zsófia! (Ő az, aki hamarább került az ECM művészei közé, mint Feri és áprilisban jelent meg harmadik lemeze a rangos kiadónál, amelyről hamarosan beszámolunk.)

Ralph Alessi is azok közé a „márkás” zenészek közé tartozik, akiket Manfred Eicher, a müncheni ECM kiadó alapítója és vezetője „begyűjtött” a nagynevű label „művész-kollekciójába”. Különösen érdekessé teszi a kritikus számára az új Alessi lemez tárgyalását az a tény, hogy pár nappal ezelőtt „élőben” is megcsodálhattuk a nagy amerikai trombitás játékát a BJC-ben.

Jómagam eléggé „nagyfogyasztónak” minősülök a jazzkoncertek vonatkozásában, de olyan esemény, amit még évek múlva is öröm felidézni, nem igazán sok akad. Diana Krall legutóbbi fellépése az Arénában igazán ezek sorába tartozik.

Hihetetlen kínálat fogadta a jazzkedvelőket az idén tavasszal, ami valóban azt jelenti, hogy a magyar főváros felkerült Európa jazztérképére. Ebben oroszlánrészt vállalt a Jazzfest Budapest 2023 fesztivál, amelynek impozáns adatait éppen az itt tárgyalandó koncert előtt tudhattuk meg Kleb Attilától, a rendezvénysorozat „spiritusz rektorától”.

Még egy év sem telt el azóta, hogy az élvonalbeli fekete amerikai énekesnő Ghost Song c. lemezéről adhattunk hírt, és íme, itt van a legújabb produkció, amely most is bővelkedik meglepetésekben.

Az igazi jazzdíva megérdemelt címére méltán érdemes énekesnő 2006 óta többször szerepelt magyar színpadon, és mindig nagy érdeklődés vette körül fellépéseit, és lemezei is eljutottak hozzánk. Rendszerint kvintettje kíséretével lépett fel, de ezúttal a 2010-es évtized végén, I Know I Dream c. lemezén is megismert módon, nagy létszámú szimfonikus zenekar kíséretével élvezhetjük majd lebilincselő előadását május 17-én.

Stanley Clarke-ot Jaco Pastorius mellett a legnagyobb basszusgitárosnak tartja mind a „szakma”, mind pedig a zenei közvélemény. Rajongótábora nagyon széles, hiszen a jazzbarátok éppen úgy a magukénak tekintik, mint a rock és pop hívei. Így aztán nem csoda, hogy a legendás mester mindig teltházakat vonz. Biztosan így lesz ez nálunk is május 6-án, a közel kétezres befogadóképességű Erkel Színházban.

Ahhoz, hogy a nemzetközi jazzszínpad kiemelkedő képviselőit „élőben” láthassuk, az utóbbi évtizedekben már nem kell még a szomszédos országokba sem elutazni, olykor szerencsé(nk)re a bőség zavarával küzdhetünk. Jó példa erre az idei Jazzfest Budapest is, amely új és/vagy már korábbról ismert jazzművészek sokaságát hozza el fővárosunkba. Utóbbiak között van a világhírű bőgős, Avishai Cohen is, aki május 9-én lép színpadra az Erkel Színházban.

Az oud, azaz az arab lant mestere 2021-ben frenetikus koncertet adott a Get Closer rendezvényiroda szervezésében a MoMKultban. A klasszikus arab-andalúz zenét a kortárs jazz harmóniáival ötvöző négyes rangját mi sem mutatja jobban, minthogy a magyar zene szentélyében, a nagymúltú Zeneakadémia nagytermében mutathatja meg csodálatos produkcióját május 5-én, amely egzotikumával különleges színfoltja lesz a JazzFest Budapest 2023-nak!

A Jazzfest Budapest 2023 sztárvendége az Eiffel Műhelyházban lép fel április 26-án, a fesztivál első napján.

A svéd nagybőgős, Anders Jormin művészetével már számos alkalommal volt lehetőségünk találkozni, és nem csak lemezeken, de „élőben”, koncerteken is.  A bátran rendhagyónak nevezhető albumán persze főszereplőként ismerhetjük meg.  A nemzetközi lemezkiadásban magasan jegyzett müncheni kiadóról tudjuk, hogy olyan „projekteket” támogat, amelyek elmélyült figyelemre, igényesebb hozzáállásra kész hallgatóság számára készülnek. Ilyen ez a lemez is!

Hazai rekord Fekete Kovács Kornél és a MAO immáron hatodik éve futó sorozata, amelyben a jazztörténet legkiválóbb nagylemezeit rekonstruálják az adott album eredeti formációjának megfelelő felállásban. A „Legendás jazzalbumok” havonta sorra kerülő „adásai” mindig teltházat vonzanak az Opusba, ezért az első félévre már bérlet révén lehetett biztosítani, hogy a rajongók mind az öt előadáson biztosan bejuthassanak a klubba.

Az új formáció neve igazán szellemes: a jazz és az explosion (azaz robbanás) szavak összevonásából képzett JAZZPLOSION abszolút találóan fejezi ki annak a dinamikus zenei produkciónak a nagyszerűségét, amelyről a debüt-koncert résztvevői már az első pillanattól meggyőződhettek…

Mike Stern sem tartozik azon világhírű zenészek sorába, akik még nem léptek fel magyar színpadon. Leltározás helyett elég annyit elmondani, hogy nem is olyan régen, ugyancsak a GetCloser szervezésében: 2021. október 19-én a MoMKultban élvezhettük a kortárs fúziós jazz óriásának játékát, mégpedig egy másik nagy „bölény”, a tenorszaxofonos Bill Evans társaságában.

Nagyszerű tapasztalat az, amikor valaki képes felidézni a régi szép idők zenei élményeit, miközben ízig-vérig mai előadóművészetet képvisel a legkülönfélébb korú és zenei ízlésű közönség teljes megelégedésére. Nos, van egy ilyen amerikai fekete sztár, aki minden előadótermet képes zsúfolásig megtölteni a világ bármely pontján. A neve: Dianne Reeves.

Hofecker Dániel eddigi fényes pályájáról és remek lemezéről könnyű és hálás feladat kritikát írni, mert ez egy igazi magyar sikertörténet egyik állomása, egy tehetséges és ambiciózus művész munkájának eredménye. Bizonyíték arra, hogy a szorgalmas, kitartó munka meghozza gyümölcsét/gyümölcseit.

Már többször szót ejtettünk arról, hogy van egy olyan tendencia a mai világban, amely arra sarkalja a művészetek legkülönfélébb területén működő szervezeteket, hogy az elmúlt évtizedek legkiválóbb színházi és filmes produkcióit felidézzék. Ez az úgynevezett „zeneipar” (de szép kifejezés) területén, így persze a jazzműfajban is megfigyelhető.

A Beatles jelentősége vitathatatlanul óriási az egész zenetörténetben. De az is egyértelmű, hogy azt a melódiakincset, amivel megajándékozták a zenei világot, szívesen vették fel repertoárjukra a legkiválóbb muzsikusok is, természetesen akár a jazz legkarakteresebb művészeit is beleértve. A műfaj olyan nagysága, mint a jazz-zongorajáték óriása, Brad Mehldau már korábban is nem egyszer vette repertoárjára a Beatles örökbecsű melódiáit, de most egy komplett albummal tisztelgett a „gombafejűek” előtt.

Juhász Gábor már három évtizede a hazai jazz élvonalának egyik meghatározó képviselője. Nem csak mint hangszerének mestere, de szerzőként is karakteres muzsikus, akinek minden lemeze kiérlelt produkció. Legújabb munkája is a magyar jazz aranylapjaira kívánkozik.

A közelmúltban két világhírű gitárművész közös lemeze jelentett szenzációt kissé enervált mai (jazz)világunkban. A kvartett felállásban egy befutott, sokoldalú és rutinos muzsikus (bizonyos Bill Frisell) és egy feljövőben lévő kiemelkedő tehetség találkozik és kápráztat el minket felejthetetlen játékával.

A sokszor elkoptatott közhely ezúttal abszolút igaz, hogy Paul Motiant nem kell bemutatni, munkássága a hazai jazzbarátok számára is jól ismert, mert nemcsak lemezeken, de koncerteken is számos alkalommal csodálhattuk meg játékát. Így aztán mi is fejet hajthatunk előtte ennek a lemeznek a meghallgatásával, ami 2021-ben, a dobfenomén születésének 90-ik évfordulójára emlékezik.

Mindig érzünk némi lelkiismeret furdalást, amikor a nem amerikai (vagy hazai) jazz kerül a figyelmünk körébe, mert a műfaj (szerencsére) már annyira elterjedt a világon, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a különféle nemzeteknél felbukkanó kiválóságokat. Ezen segít az ECM kiadó, amely elsősorban az európai jazzre fókuszál, és nem szabad elfelejteni, hogy a BMC Records is publikál olyan lemezeket, amelyeket nem hazai jazzerek jegyeznek – akár még részben sem.

Madeleine Peyroux nem tartozik a „könnyű műfaj” leismertebb előadóinak sorába, miközben egyike a dalművészet legnagyobbjainak. Nincsenek sztárallűrjei, közel az ötvenhez is az a kedves, egyszerű, melegszívű „kislány”, mint volt utcazenészként a 80-as évek Párizsában. Pedig közel tucatnyi sikeres lemezzel a háta mögött komoly rajongótáborral rendelkezik világszerte – így hazánkban is.

Nem mintha én fedeztem volna fel a fenti bölcsességet, de a mindössze 23 éves fekete lány második (immáron) Verve albuma meggyőző bizonyíték „magvas” állításomra. Még csak nem is valami „eredetinek” kikiáltott albummal áll elő, hanem a jazzvilág olyan tíz dalát adja elő magáévá formálva, amelyeket már számos alkalommal hallhattunk más jeles előadók tolmácsolásában is.

Azok számára, akik figyelemmel kísérték az amerikai jazzszíntér történéseit, már annakidején is tudott volt, hogy az 1965-ös év vége felé a klasszikus Coltrane Quartet két fontos muzsikusa, a zongorista McCoy Tyner és a dobos Elvin Jones kilépett az együttesből, mert nem tudták elfogadni a Mesternek a szabad játékmód felé irányuló feltétlen elkötelezettségét. Sajnos a zseniális szaxofonosnak már csak másfél éve maradt: 1967. július 17-én elhunyt.

Mi a titka ennek a rendkívül sikeres szőke dívának? Az, hogy jó hallgatni, akár énekel, akár zongorázik. És persze, jó ránézni is. Mindazt, amit csinál, már régen kitalálták, de éppen ez a jó benne, hogy minden a ”helyén van”, egyszerű és közérthető. Egy mindig létező emberi igényt – a színvonalas szórakoztatást – elégíti ki. Emellett még szép és elegáns is, ráadásul abszolút felkészült, fölényesen profi és kikezdhetetlenül jó.

Leonard Cohen a zeneművészet azon nagyjai közé sorolható, akik ugyan nem elsősorban a jazz műfajban számontartott személyiségek, de hatásuk érezhető mind a mai napig. Ilyen például Joni Mitchell, Sting, Stevie Wonder is. Ennek jegyében jelentette meg a neves Blue Note kiadó ezt az érdekes albumot.

Karácsony közeledtével mindenütt megjelennek a nagy ünnepre utaló lemezek. Olykor élő művészek készítenek új albumot, máskor régi hírességeknek a karácsonyra és a téli örömökre vonatkozó dalait adják ki újra.

A nyolcvan felett is aktív tenorfenomén három – különböző felállású – triójával jelenteti meg újabb lemezeit. Ezek közül a „Trios: Chapel”-ről már írtunk, az „Ocean”-t most taglaljuk és hamarosan olvashatnak a „Sacred Thread”-ről is.

Mintha egy sorozat bontakozna ki, az elmúlt pénteken ismét a nálunk igencsak elhanyagolt vocalise énekstílus újabb frenetikus koncertjére került sor – ezúttal a hazai jazzvokál legkiemelkedőbb képviselője Pocsai Kriszta és a Csillagvizsgáló tehetségkutató felfedezettje, Molnár Aliz részvételével.

Ha megnézzük Pozsár Eszter diszkográfiáját (a Városi meséktől a Lélekzetig) azonnal szembeötlik, hogy minden albumán kiérlelt zenei anyaggal lépett a nyilvánosság elé. Emellett a muzsikusok és a formációk igényes megválasztását is mindig az adott zenei matéria optimális szolgálatába állította.

Nem tudni, hogy a kitűnő gitáros címadó szerzeménye arra céloz-e, hogy egy álom vált valóra ennek a lemeznek az elkészültével.  Mindenesetre már régen vártuk, hogy Szalay Gábor művészetének megismerését egy saját nevén megjelenő album révén is elmélyíthessük.

Ez a lemez mindenféle listákon szerepel, Coltrane legjobb lemezeinek ajánlóitól a jazztörténeti fontosságú Blue Note kiadó legjobb albumainak felsorolásáig. A most kiadott kétlemezes változat a session minden rögzített felvételét tartalmazza.

John McLaughlin úgyszólván minden korosztály és minden jazzirányzat kedvelőinek szíve csücske. A sokoldalú művész is azok közé tartozik, akik számos alkalommal, különféle formációk élén és a legváltozatosabb programokkal szórakoztatják a közönséget és szereznek újabb rajongókat a műfaj számára.

A hazai jazzberkekben elég szűk körben ismert „vocalise” irányzat, azaz a hangszeres szólóknak az emberi hangra történő transzportálásának művészete, frenetikus sikert aratott pénteken este a BJC-ben, amit a teltházas nézőtér is meggyőzően bizonyított.

A Covid-járvány máig ható következménye, hogy sok rendezvény elmaradt vagy csak később sikerült tető alá hozni. Ezek sorába tartozik a naptáramban 2021. január 26-ai dátummal és a Budapest Kongresszusi Központ színhellyel piros betűs beírás: Garbarek-Gurtu.   Amikor pedig a mostani dátum reális közelségbe került, akkor az új helyszínként felmerült Erkel színház takarékossági okokból való téli bezárása látszott meghiúsítani a várva várt eseményt.

Nagyszerű ötlet megvalósítása indult el hat évvel ezelőtt, amikor is a Modern Art Orchestra és annak vezetője, Fekete-Kovács Kornél a műfaj történetének legkiemelkedőbb lemezeit a lehető legautentikusabb formában élő „rekonstrukció” keretében kívánja bemutatni a jazzbarátoknak.

Emmet Cohen budapesti fellépését már nagyon várták a hazai jazzbarátok, mert a modern technika segítségével sokan megismerték lebilincselő zongorajátékát. A vírusjárvány idején ugyanis olyan ragyogó ötlete támadt az izraeli felmenőktől Amerikában született művésznek, hogy saját harlemi lakásából a helyi legfiatalabb jazz korosztály részvételével livestream közvetítéseket sugározzanak – „Live from Emmet’s Place” címmel.

Ha lenne Pataj György Fan Club, jómagam alighanem tagja lennék, már ha nem az elnöki pozíciót vállalnám. Ha nem is én fedeztem fel (erre vannak elhívatottabbak), de jól emlékszem arra, hogy magam is felfigyeltem szereplésére 1998-ban, amikor is a rádió jazz-zongora tehetségkutató versenyén harmadik helyezést ért el.

Legnagyobb örömünkre Roby Lakatos sok évtizedes belgiumi tartózkodás után mostanában már mind többször lép fel szülőhazájában. Vendégként is szerepelt pl. Micheller Myrtill Müpa-béli nagykoncertjén, de a Háló vendége is volt éppen három éve.

Nem kellett nagy hírverés ahhoz, hogy teltház legyen a Bartók Béla nevét viselő Nemzeti Hangversenyteremben, hiszen a lírai nevű díva már négy éve is nagy sikerrel szerepelt a rangos színhelyen.

Az alábbi lemezajánlót felfoghatják kedves olvasóink koncertajánlónak is, hiszen a sztárcsapat éppen ezzel a zenei anyaggal lép fel november 3-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Közhely, hogy a jazz igazi „élettere” optimálisan nem a hatalmas koncerttermek világa lenne, hanem az intim klubok színpada és nézőtere. Ebben erősített meg két egymást követő este semmihez nem hasonlítóan kimagasló élménye az iF kávézóban, majd a Jedermannban.

A legfrissebb Jarrett-lemez felvétele (sajnos) nem mostanában készült, hanem abban a szerencsés évben – 2016-ban – amikor mi is élvezhettük szólóestjét a Müpában, ami aztán lemezen is megjelent.

Ma már vitathatatlan tény, hogy a magyar jazz a világszínvonalat képviseli, de mindjárt hozzátehetjük, hogy a társművészetek jazzre vonatkozó alkotásai sem maradnak el ettől a merésznek vélhető értékítélettől.

Vig Tommy, akit a magyar forradalom szele sodort a jazz szülőföldjére és pontosan félévszázadot töltött ott, hazatérése óta is tucatnyi lemezzel örvendeztetett meg minket. Legutóbbi „Tommy Vig 2022 – Jazz Jazz” c. lemezéről részletes ismertető jelent meg honlapunkon is, de örömmel értesültünk arról, hogy a tekintélyes francia jazzfolyóirat a JAZZ HOT is nagyra értékelő kritikát jelentetett meg róla.

Régi kollégánk és (jazz)barátunk újabb kötettel járult hozzá a magyar nyelvű jazzirodalomhoz. Miközben a hazai jazz vitathatatlanul világszínvonalra fejlődött, a vele foglalkozó irodalom bizony nem tartott lépést ezzel a kedvező változással. Ezért (is) nagy öröm Turi Gábor könyvét forgatni, amely éppen a hazai jazzéletet veszi górcső alá.

Nemzetközi oktett fergeteges koncertje a Müpa Jazztime fesztiváljának első estjén. Remek swing műsor indította az immáron hagyományosnak nevezhető háromnapos rendezvényt, amelyet minden évben augusztus utolsó hétvégéjén tartanak a Müpában, mint Szalóky Bélától megtudhattuk, ezúttal már tizenhatodik alkalommal. 

Mint arról már korábban is hírt adtunk nagy horderejű jazzfotó-kiállítás megnyitója volt egy héttel ezelőtt, amelynek keretében 60 remek felvételét mutatja be a magyar jazzfotográfia egyik meghatározó művésze, Siklós Péter.

A cím kissé megtévesztő, hiszen a norvég zongoraművésznek nem ez a bemutatkozó lemeze, ő már évek óta az európai élvonal eminense. Az Opening címre hallgató darab egyszerűen a harmadik (még csak nem is az első) a trió legújabb lemezén, amely ismét az ECM kiadó méltán fényes hírnevét öregbíti.

Hölgyek esetében jó szokás, hogy nem számoljuk az éveket, ráadásul ünnepeltünk esetében nem is szükséges a „kozmetikázás”, nyugodtan letagadhat egy évtizedet. Különben is napjainkban az internet „jóvoltából” mindenki tájékozódhat a reflektorfényben álló személyiségek legfontosabb adatairól. Szóval elégedjünk meg azzal, hogy a mi igazi, jó értelemben vett dívánk születésnapja éppen ma van. Szívből kívánjuk, hogy még sok éven át élvezhessük remek énekhangját, lebilincselő előadásmódját, kedves kontaktusteremtő egyéniségét!

Amikor világhírű zenész hazai koncertjéről adunk hírt egyre gyakrabban írhatjuk le, hogy „nem először játszik magyar színpadon”. Nos, ezúttal úgy fogalmazhatnánk, hogy szinte nem is lehet pontosan felmérni, hogy a sokoldalú gitárművész hányszor is lépett fel nálunk, és milyen változatos projektekkel varázsolt el minket nemcsak a fővárosban, de Gyulától Székesfehérvárig számos vidéki helyszínen is. Legutóbb 2019 májusában találkozhattunk a húrok nagy varázslójával, amikor a MoMKult színpadán mutatta be Opus c. albumát (2021 augusztusában pedig a Mandoki Soulmates vendégekén lépett fel). Évtizedek óta telt házakat vonz, és ez most sincs másképpen. Az augusztus 16-án a RaM Színházban egymást követő két koncertje közül az elsőre már minden jegy elkelt.

A műfaj több mint százéves történetének alighanem legintellektuálisabb és egyik legmodernebb pianistája, egyben a trió formáció mestere volt Bill Evans, akinek hatása mind a mai napig meghatározó. Így aztán nem csoda, hogy egyre-másra adják ki újonnan felfedezett felvételeit, vagy – mint ebben az esetben is – többé-kevésbé a felvételt követő időben publikált, ugyanakkor ma már joggal klasszikusnak minősíthető lemezeit. Most éppen egy 1977-ben készített, de pár évvel későbben megjelentetett remekmű vált ismét elérhetővé.

Régen nem örültem ennyire ifjú hazai muzsikusok játékának, mint ezen a forró júliusi estén. Ugyan a régi sláger szerint „nemcsak a húszéveseké a világ”, de az övéké is, mert belőlük lesznek a jövő harmincévesei és a műfaj jövendő magas színvonalú művelői.

Ella Fitzgerald beceneve a „First Lady of Jazz” volt, ami Amerikában csak az elnök feleségének járó címet jelenti. De a reklámtevékenységben oly’ profi Amerikában, ez a titulus – Ellára vonatkozóan – történetesen megállta a helyét…

Gerald Clayton vitathatatlanul napjaink egyik legfontosabb jazz-zongoristája. A középgeneráció kiemelkedő képviselője, akinek minden megnyilvánulása megérdemli a figyelmet. Újabban ő is a legendás Blue Note kiadó művésze, Happening: Live at the Village Vanguard c. nagysikerű koncertlemeze után itt van a második BN albuma is.

Aki figyelemmel kíséri a progresszív zenei törekvéseket hihetetlen intenzitással támogató Budapest Music Center tevékenységét, az nem csak az Opus Jazz Club remek koncertkínálatát követheti, de az ugyancsak rendkívül fontos lemezkiadói aktivitásukat is.

Az ECM kiadónál az utóbbi időben két fontos változás figyelhető meg. Az egyik az, hogy a korábban azonnal felismerhető és/vagy azonosítható úgynevezett „ECM hangzás” a közérthetőbb, úgymond „mainstream” jazz irányába változott, a másik pedig az, hogy a kitűnő művészi és üzleti érzékkel rendelkező Manfred Eicher remek fiatal, kreatív művészek szerződtetésével bővíti a „stábot”. Ezzel pedig még inkább megerősíti az ECM pozícióját a nemzetközi színtéren. Nos, az Oded Tzur Quartet is ezt az új, friss irányzatot képviseli.

Olvasóink unhatják már, hogy többször szóvá teszem a kiadók azon igyekezetét, hogy még az utolsó pillanatban profitot szerezzenek a jazztörténeti jelentőségű felvételek újrakiadásából… Persze ennek pozitív hozadéka is van: a legendás albumok szuper minőségű kiadásaihoz juthatnak hozzá az igényesebb gyűjtők.

Nagy érdeklődéssel vártuk Klára legújabb lemezét, hiszen a híre már megelőzte azt. Tudtuk, hogy merész lépésre szánta el magát, amikor egy teljes nagylemezt szentel a magyar népdalkincsnek.  Remek album született, amelynél mind a belbecs, mind a külcsín, azaz a zene és a dizájn pompásan sikerült.

Jogos büszkeséggel ünnepelhette meg a Háló Jazzklub a 125. jubileumot, mert ilyen sorozat nemcsak hazai, de nemzetközi viszonylatban sem túl gyakori. A „klubest” résztvevői a hazai jazz egyik vezető együttesével, az ugyancsak tekintélyes múltra visszatekintő Borbély Műhely vendégjátékával ünnepelhettek.

Aki kicsit is követi a kortárs jazz fejleményeit, az tapasztalhatja, hogy az utóbbi két évtizedben óriási „nemzedékváltás” következett be, számos új tehetség tűnt fel a jazzvilág élvonalában. Ezek egyik legkarakteresebb képviselője Ethan Iverson, aki már évekkel ezelőtt a szimplán csak a The Bad Plus névre hallgató trió zongoristája volt 2017-ig, majd az ECM-hez „szegődött”, és saját nevén publikált. Legújabb lemezét ugyancsak trió felállásban készítette két ikonikus amerikai jazzművész, Larry Grenadier és Jack DeJohnette társaságában, ezúttal már a legendás Blue Note számára.

A különleges név már évekkel ezelőtt is feltűnt nekem, pedig tudtam, hogy a nyugati világban, elsősorban Amerikában bármi lehet egy ember neve. Aztán nemcsak néhány lemezét sikerült megismernem, de 2018 nyarán még láthattam is a Müpában, ahol nagysikerű koncertet adott. Most pedig itt van egy különlegesen érdekes vadonatúj lemeze….

Akik valamennyire is odafigyelnek a nemzetközi jazzvilág helyzetének alakulására, megszokhatták, hogy az elmúlt években milyen sok izraeli jazzmuzsikus került a nemzetközi élvonalba. Ezen a fórumon is már több olyan lemezt ismertettünk, amelyet izraeli művészek készítettek, és íme, itt van egy ikonikus jazztrombitás legújabb albuma: Avishai Cohen „Meztelen igazság” című ECM lemeze.

Fergeteges koncert színhelye volt pénteken este a Magyar Zene Háza. Ezt a jelzőt sokszor magam is „elkoptattam” már, de ezúttal ez az egyetlen jelző, ami kifejezi azt a – hazai viszonylatban – igazán ritka zenei eseményt, amikor egy húsztagú nagyzenekar két kiemelkedő brit szólistával szinte páratlan jellegű jazz-rock programot ad.

Olykor-olykor előfordul, hogy „reissue” lemezt kapunk a forgalmazóktól, azaz újra kiadott „anyagot”. A közelmúltban a Natalie Cole és a Nina Simone album volt ilyen, de hogy a jazztörténet szempontjából még fontosabbat is említsek: Ornette Coleman két debütáló lemeze is ezek közé tartozott. Most napjaink vezető férfi énekesének pályaindító lemezét adta ki a Blue Note, ami eredetileg 2010-ben jelent meg.

Amikor a fenti címet merő véletlenségből leírtam, viccesnek találtam, mert a magyar szöveggel csak arra akartam célozni, hogy a tenorkirállyal már többször sikerült „hazai pályán” is találkozni, az angol szöveg pedig a lemez címe. Összeolvasva viszont olyan, mintha a régi ismerős a csillagokról tért volna vissza…

Örömmel látjuk, hogy a jazzvilág nem feledkezett meg a műfaj történetének egyik legjelentősebb figurájáról, és születésének 100. évfordulójára több olyan lemezt jelentettek meg, amely vagy csak részben, vagy egyáltalán nem került eddig kiadásra.

Makovics Dénes, aki a magyar jazzvilág kiemelkedő képviselője, minden bizonnyal sokkal nagyobb elismerést érdemelne. De szerdán este nem a lamentálásnak volt itt az ideje, hanem az ünneplésnek, hiszen ha valaki megérdemli azt a szeretetet, ami az est hősét körülvette, hát az az immáron 60 éves fúvós fenomén.

A magamfajta jazzveteránok évtizedekkel ezelőtt nemcsak azt gondolták lehetetlennek, hogy egy – a nyugati világban megjelent lemez, film, regény stb. – szinte egyidőben lehessen elérhető a Duna-Tisza közén, mint a világ szerencsésebb felén, hanem az előadóművészek itteni fellépését még annál is inkább. Szerencsére mindez már a múlté... A mai fiatal generáció ezt nem is igen érti. Jó nekik.

A Háló Jazzklub immáron 124-ik „ülésén” olyan fergeteges jazzkoncert keretében ünnepeltük meg a mindenki által szeretett Gyárfás Pista 60. születésnapját, ami egyben a leginkább kedvelt és alighanem a leginkább „strapabiró” jazzirányzatot képviselte: a mindenki által befogadható melodikus modern jazzt.

Sokszor találkozunk olyan értekezésekkel, hogy a jazz és a klasszikus zene, de sok más műfaj találkozása is újabb értékeket hozhat felszínre. Ma már történelem a jazz és a rockzene fúziója, egy időben divatos volt a crossover is, Bartók, Debussy és még sokan mások is megjelentek a jazzpalettán. Sokszor kétkedve fogadjuk ezeket a kísérleteket. De amennyiben igaz, hogy a „puding próbája az evés”, akkor – maradva a gasztronómiai hasonlatnál – sokunknak rendkívüli élvezetes (zenei) szakácsművészetben volt része a napokban a kiváló fuvolaművész, Pozsár Eszter és a Free Style kamarazenekar jóvoltából.

Május 1-én, vasárnap, „Anyák napján” – tisztelegve a Nemzetközi Jazznap előtt is, végre megvalósulhatott az a projekt, amelyet már két évvel ezelőtt rendkívüli érdeklődéssel vártunk a Zeneakadémia színpadára. Időközben a színhely is változott: egy neves japán építőművész, Sou Fujimoto tervei alapján megvalósult a Városligetben az impozáns Magyar Zene Háza, amelynek színpadán óriási sikerrel szerepelt a két virtuóz művész: a japán zongorista és a magyar vibrafonos.

Kétségtelen, hogy napjainkban hajlamosak vagyunk a bombasztikus jelzők könnyelmű osztogatására, így a „világsztár” kifejezés is kissé degradálódott. Egy azonban biztos: ha van valaki a jazz világában, akit vitathatatlanul ide sorolhatunk, az PAT METHENY. A jazzmuzsikusok azon szűk körébe tartozik, akiknek művészete messze túlmutat a jazz rajongóinak táborán és kultusza világszerte a legmagasabb régiókig emelkedett. 

Nevét és műveit itthon és külföldön egyaránt ismerik. Megosztó személyiség, sokan rajonganak érte, egyesek viszolyogva fogadják nézeteit, de egy biztos: a magyar jazz érdekében nem sokan tettek többet, mint – a ma már márkát képviselő – „SGG”. Sokirányú, hatalmas tevékenységét még vázlatosan is lehetetlen ismertetni.  Jazz- és hanglemeztörténész, diszkográfus és lemezkiadó, producer és alapítványok létrehozója, kiállítás- és koncertszervező, jazztörténeti programok előadója, jazztáborok szervezője, páratlan lemez- és jazzirodalom archívum tulajdonosa. Egy tartalmas életút a jazz műfaj érdekében! 

A Coltrane Legacy zenekar Orbán György bőgős vezetésével, olyan drive-val ünnepelte meg nagynevű „kollégája”, Charles Mingus 100-ik születésnapját, amitől méltóbb megemlékezést el sem lehetett volna képzelni. Ráadásul pontosan a megfelelő napon került sor az eseményre, hiszen 1922. április 22-én született a bőgő fenomén, egyben az egyik legmarkánsabb komponista-hangszerelő is. De gondolkodó, író, valamint harcos polgárjogi aktivista is volt a legsűrűbb történelmi időkben, a 20. század derekán.

Bőgős és zongorista, hangszerelő és komponista, zenekarvezető és polgárjogi harcos, filozófus és író. Mindez együtt volt megtalálható, az éppen száz éve született Charles Mingus személyében. Hatása máig megkerülhetetlen...

Rendszeres olvasóink biztosan találkoztak figyelemfelhívó koncert előzetesünkkel, amiből megtudhatták, hogy a  jazzikon házaspár, azaz Ella Fitzgerald és a kiváló bőgős Ray Brown örökbefogadott fia éppen fővárosunkban várja, hogy ukrán származású neje amerikai vízumot kaphasson. De – mint tudjuk – egy vérbeli zenész nem élhet muzsika nélkül, így aztán rátalált az Opus jazzklubra, ahol éppen a  Juhász Gábor trió játszott. Gábor pedig megtalálta a módját annak, hogy a közönség is megismerhesse a nagy nevet viselő jazz- és blues énekest.

Tudjuk jól, hogy korunkban milyen könnyen osztogatják a grandiózus jelzőket. Mégis azt kell mondanunk, hogy – jóllehet számos kiváló hazai és külföldi muzsikus is játszott már a Háló Jazzklub csaknem 14 éves történetében – a neves jazz- és blues énekesnek, Ella Fitzgerald örökbefogadott fiának, Ray Brown, Jr.-nak húsvét hétfő estéjén történő fellépése nem mindennapi eseménynek ígérkezik.

Jómagam igazán gyakori látogatója vagyok a főváros impozáns jazzkínálatának. Ezért aztán nem könnyű felidézni később egy-egy – mégoly’ emlékezetesnek minősülő – koncert élményét sem. Emiatt aztán nagyon hasznosak saját vagy mások beszámolói… Nos, az Ari Hoenig triónak április 3-án a BJC-ben adott fellépését felidézni nem lesz szükség emlékeztetőre, mert tényleg felejthetetlennek tűnik.

A neves trombitás mögött igazán hosszú és termékeny pálya áll, amiről bárki meggyőződhet, ha csak kicsit is utánanéz a neten. Volt ideje rá, hiszen jóval túl van a nyolcvanon, de rendkívül aktív ma is. Hogy ki mindenkivel játszott azt is könnyű számba venni a róla szóló információhalmazban. Éppen ezért (is) érdekes, hogy tőle – az utóbbi évtizedekben nem megszokott módon – új albumát kizárólag honfitársaival, azaz „talján” művészekkel készítette.

Úgy tűnik, hogy a neves énekes nem tartozik a babonás amerikaiak közé. Korábbi úti beszámolókban olvashattuk, hogy Amerikában voltak olyan hotelek, amelyekben a babonás vendégek miatt nem volt 13-ik emelet… Nem tudom, hogy’ állnak ilyen vonatkozásban manapság az óceánon túl, de Curtis Stigers nem sorolta át tizenharmadik stúdióalbumát, hanem büszkén vállalja a lemez kísérő füzetében, amelyet ő maga írt tavaly ősszel.

A Háló Jazzklub koncertjei mindig nagy élményt jelentenek a törzslátogatók és az egyre több új látogató számára is. Két hete a Pataj György Quintet vérbeli hard-bop műsora lelkesítette a közönséget, a klub 122-ik rendezvénye pedig a számmisztikát is gondolkodóba ejtené, mert 2022. márc. 22-én került sorra.

Végre valami különlegesség, amit szinte soha sem hallhatunk hazai színpadon, ez jutott eszembe, amikor a BJC műsorfüzetében megláttam King Pleasure nevét. Azt tudtam, hogy éppen 100 éve – 1922. március 24-én – született, de azzal is tisztában voltam, hogy még tőle jelentősebb jazzfigurák kerek évfordulói sem mindig jutnak eszébe a hazai „jazztársadalomnak”, így aztán péntek este elégedetten rohantam a BJC-be.

Nagy érdeklődéssel hallgattam meg a fekete amerikai énekesnő lemezét. Különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy az 1962(!)-ben elhunyt Dinah Washington „reinkarnációjának” tűnik, de a számok felében a mai technika segítségével Melanie Charles együtt szerepelhet a jazztörténet olyan díváival, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Betty Carter, és akire egész habitusával hajaz: Dinah Washingtonnal.

Ornette Coleman jelentőségét a jazz történetében mindenki ismeri, aki kapcsolatba került a műfajjal az elmúlt hét évtizedben. Első lemezei az 50-es évek legvégén jelentek meg és óriási feltűnést keltettek, mint a kritikusok és a „szakma”, mind pedig a közönség körében. Most mindenki hozzájuthat a korszakalkotó felvételekhez.

Az minden hazai jazzbarát számára vitathatatlan tény, hogy a nemzetközi jazzszíntéren a legismertebb magyar jazzmuzsikus Szabó Gábor volt, és tartok tőle, hogy marad is ki tudja meddig. Pár nappal 46. születésnapja előtt hunyt el egy budapesti kórházban pontosan 40 évvel ezelőtt. Ez a szomorú évforduló adta az alkalmat a kiváló és igazán népszerű gitárosnak Gyárfás „Gyafi” Istvánnak, hogy triójával egy Gábor emlékének szentelt koncerttel emlékezzen a szomorú évfordulóra az Opus színpadán.

A jazz évszázados történetében az egyik legnépszerűbb formáció és hangzásvilág: a Hammond orgona, a gitár és a dob együttműködéséből adódó fülbemászó, olykor szinte táncra ingerlő, mindenki által befogadható és élvezhető zene.  Ennek a felállásnak egyetlen hazai képviselője volt a vendége a Háló jazzklubjának kedden, ahol a másfél évtizedes klub egyik legnagyobb sikerű koncertjét adták.

Egy budapesti kórházban 1982. február 26-a szürke télvégi napján egy világhírű magyar jazzmuzsikus távozott az élők sorából két héttel negyvenhatodik születésnapja előtt. Alig ismerték szülőhazájában, miközben a nemzetközi jazzéletben mindmáig a legismertebb magyar zenész, aki meglehetősen komoly befolyást gyakorolt a korabeli jazzvilágra és hatása a mai napig kimutatható. De ki is volt ez a rendkívüli személyiség? 

Bizony már harminc év telt el azóta, hogy Natalie Cole Unforgettable c. albuma megjelent és egy zsák Grammy-díjat besöpört. A remek énekesnő a legnagyobb fekete amerikai személyiségek egyikének, Nat King Cole-nak volt a leánya. És azt is el kell mondani, hogy a technika segítségével énekelhetett duettet szeretett édesapjával, ami biztos belépő volt a világsikerhez.

A dupla album alcíme: „Her Greatest Hits & Remixes” azaz Nina „legnagyobb sikerei és remix felvételei” egyértelműen jelzi, hogy korábbi albumok válogatott számainak újrakiadásáról van szó. Ez már csak azért is így van, mert az ikonikus énekesnő és sajátos stílusban játszó zongorista már csaknem 20 éve elhunyt.

Azt hiszem, hogy Myrtill minden Müpa koncertjén jelen voltam az elmúlt hat évben, és mindegyik telt ház előtt került sorra. Ez már csak azért is figyelemreméltó, mert akár a műfaj hazai élvonala is többnyire jó, ha a Fesztivál Színházat megtölti. Művészi rangot és a közönség elismerését jelenti, ha valaki(k) megtölti a Bartók Béláról elnevezett Nemzeti Hangversenytermet. És Myrtillnek mindig sikerül, mégpedig a legváltozatosabb „projektekkel” és formációk kíséretében, múlt pénteken este éppen a tíz éves Swinguistique együttes társaságában. Öröm volt látni a felszabadult hangulatot, amely egyaránt jellemezte az előadókat és a közönséget. A mai időkben pedig még nagyobb eredmény a telt házas „nagykoncert” az ország legrangosabb előadótermében.

Gyula egy pesti jelenség volt, igazi egyéniség – öltözködésben, viselkedésben, ahogy beszélt, gesztikulált, ahogyan fehér cérnakesztyűben, mint értékes múzeumi tárgyakat pakolta dobszerelésének összes darabját. Határtalanul népszerű volt, nemcsak kedvelt muzsikus, de azonnali atmoszféra-teremtő rendkívüli színészi adottságokkal rendelkező színpadi figura is. (Mint kiderült közeli rokona volt Somlay Artúr, a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakja.) Mint tudjuk, humor nélkül nem lehet élni. Ő aztán értette a humort, pedig bőven lett volna oka a búslakodásra is.

A jazz évszázados történetében vitathatatlanul Szabó Gábor volt világviszonylatban is a legismertebb magyar jazzmuzsikus. Ennek számos oka van, de egy biztos: őrá igazán érvényes a közhely: „jókor volt jó helyen”. Mivel 56-ban hagyta el az országot, szülőhazájában agyonhallgatták fényes karrierjét, és mivel a rendszerváltás előtt hunyt el, így nem is vált igazán ismertté itthon. Ezen kíván változtatni a szerző, aki kolosszális kutatómunkát végezve Szabó életművét a legrészletesebben ismertető kötetet állított össze.

Sok évtizedes „hivatásos  jazzrajongó” státuszom során még nem volt olyan koncert, amelyre két évet kellett várni az esedékességét követően. (Persze nem volt még a történelemben ilyen faramuci helyzet sem, amit a jelenlegi világjárvány hozott a nyakunkra.)  De végre megtörtént a nagy találkozás…

Évtizedek során megszoktuk, hogy az „all stars” kifejezést csak a korábbi „jazzválogatottak” esetében használjuk. Pedig napjaink legjobb jazzmuzsikusai is kerülhetnek egy formációba, azaz „all stars” együttesbe, még akkor is, ha ezt a divatjamúltnak minősülő megnevezést kerülik is. Nos, ilyen formációval találkozunk, ha a fiatal dobos Johnathan Blake kvintettjének felállását megvizsgáljuk.

Az ECM kiadó 2020 szeptemberében rögzített, de csak a közelmúltban kiadott lemezén egy csodás vibrafontrió játéka hallható. Nemcsak az ilyen ritkán előforduló felállás teszi különlegessé az albumot, hanem az is, hogy az ECM szokásos zenei világából kissé „kilóg” az elhangzó muzsika.

Mindig öröm olyan zenészek nevét felfedezni egy új kiadású lemezen, akiket valaha ismertünk és szerettünk, majd a soha korábban nem tapasztalt kínálatban valahogy eltűntek a szemünk elől. Ilyen örömteli találkozás most a veterán zongorista új albuma, amelyen ráadásul két – korábban nagyon foglalkoztatott – ritmushangszeres a kíséret: Peter Washington (1964) bőgős és Kenny Washington (1958) dobos.

Ahogyan ezt már gyakran tapasztaljuk az elmúlt évtizedek során, a nagy lemezkiadók „raktárkészleteiből”, sőt olykor más forrásokból is évtizedekkel korábban felvett szenzációs zenei „anyagok” kerülnek elő. Szerencsére a CD-kiadás hajrájában még sürgősen publikálják is őket, hiszen ezek az archív felvételek különleges érdeklődésre számíthatnak a jazzrajongók részéről. Ilyen az éppen 60 éve a Blue Note akkori nagy sztárzenészének Art Blakey-nek és Jazz Messengers néven elhíresült együttesének most előkerült felvételsorozata.

Ezekben a zenei eseményekre vonatkozóan is nehéz időkben figyelemreméltó volt az Avishai Cohen trió teltházas koncertje a Müpa nagytermében. Ismét bebizonyosodott, hogy Cohen neve és művészete valóságos rajongótábort alakított ki az igényes hazai közönség körében. Már több alkalommal lépett fel a Müpában, de mindig hozott valami újat ez a remek hangszeres művész és termékeny komponista, nem is említve, hogy minden alkalommal újabb kiváló tehetségeket ismerhetünk meg partnerei személyében.

Nagy érdeklődéssel olvastam munkatársunk, Iván Csaba lemezajánlóját Mary Stallings 2019-ben megjelent albumáról.

Még a magamfajta veterán jazzrajongók is lelkesen és maximális elismeréssel nyugtázták az ifjú angol altszaxofonos hölgy produkcióját, amit a Harmónia Jazzműhely jóvoltából élvezhettünk pénteken este. Az effajta játékmód és előadói attitűd egyre inkább hiánycikk, ami nem csak azért bosszantó, mert a szó legjobb értelmében vett színvonalas szórakoztatástól fosztja meg a „nagyérdeműt”, de a fiatalabb generációknak sincs módja megismerni ennek a több mint százéves műfajnak legnemesebb és egyben leginkább időtálló hagyományait, beleértve a veretes repertoárt is.

A budapesti Szlovák Kulturális Intézet által rendezett Szlovák Kulturális Napok záróeseménye az Opus Jazz Clubban került sorra november 29-én. Két koncertet hirdettek részben szlovák jazz-zenészek részvételével, az első az Eugen Vizvary Trió, a második pedig egy DALIMA betűszóval jelölt együttes volt. A klub havi műsorfüzetét böngészve két ismerős név vonzott a színhelyre: a dobos Hodek Dávid és persze a híres amerikai gitáros, Lionel Loueke.

Találó ez a cím, hiszen a jelenlegi jazz-színtéren a férfi énekesi kategóriában alighanem Gregory Porter a No. 1 és még mindig emelkedőben van. A füles sapkás jazzikon lemezei nagyon népszerűek, de szerencsé(nk)re három alkalommal is láthattuk hazai színpadon: a Veszprémfeszten, a Müpában és a MoMSport színpadán is.

Vig Tommy 50 évig élt és dolgozott Amerikában és 15 éve él és dolgozik ismét itthon. Persze az első 18 éve is a zene bűvöletében telt el, s ha a pólyában még nem is muzsikált, de köztudomású, hogy „csodagyerekként” már hétévesen nyilvánosan lépett a pódiumra. Aztán zenei gimnáziumban tanult, de ezalatt is folyamatosan játszott, majd a forradalom leverését követően Amerikába emigrált.

Az album címe a híres dobos szerzeménye, ki tudja miért viseli ezt a megnevezést. De a tájékozottabb jazzbarátok részére igen csak hírértékű, hogy a veterán ütőssel a mind szélesebb zenei spektrumot felölelő müncheni kiadó egyik legújabb lemezén találkozhatunk. (A felvételek két éve készültek, és a világjárvány miatt késett a megjelentetés.)

Ifjú  jazzmuzsikusok  emlékezése  Armstrongra  kettős  jubileuma  kapcsán. Természetesen Armstrong szülőhazájában is felfigyeltek arra, hogy ebben az évben emlékezünk meg a nagy jazzikon születésének 120-ik, és halálának 50-ik évfordulójáról. (Ezt mi is megtettük mind saját honlapunkon, mind pedig a Gramofon c. folyóirat nyári számában.) Nos, ebből az alkalomból készült ez a lemezalbum, amelyen ifjú New Orleans-i jazz-zenészek tisztelegnek nagy elődjük előtt.

A korábbi gyakorlattól eltérően csak egy koncertet adott a New York-i jazzszínpad egyik legfelkapottabb trió formációja a ma már bízvást patinás jelzővel ellátható pesti jazz szentélyben. Vitathatatlanul ez a klub hozza el fővárosunkba a legnagyobb neveket és teszi ezt már mintegy másfél évtizede.

Terence Blanchard az amerikai jazz olyan képviselője, aki az egyetemes zenei világ kiemelkedő képviselői közé emelkedett. New Orleans szülötte, mint a trombita annyi más világhírű művelője Armstrongtól Joe Newmanig, Wynton Marsalistól Nicholas Paytonig. Irving Shaw regényének címét kölcsönvéve az „oroszlánkölykök” egyik legkiemelkedőbb képviselője, aki még a műfaji határok átlépésében is talán a legmesszebbre jutott.

A már 2008 óta működő Háló Jazzklub a főváros egyik legpatinásabb jazzszínhelyévé nőtte ki magát. Schön György klubvezető és Deseő Csaba művészeti vezető tevékenységét a jóval több mint száz klubest dicséri, amelynek során a hazai jazzelit színe-java volt már aktív résztvevője az itt folyó koncertéletnek. A legutóbbi rendhagyó összejövetel főszereplője a klarinét mestere, az idén 80 éves Dudás Lajos volt, aki több mint fél évszázada él német földön és a nemzetközi zenei élet kiemelkedő képviselője.

Akik követik a hazai jazzszínpad történéseit, megfigyelhették, hogy 2016 óta minden tavasszal három (sőt 2019-ben már négy) napon át szólt a jazz a budai oldal rangos előadó-komplexumában, a MOM-ban. Tavaly tavasszal a vírusjárvány miatti zárlat előtt még sikerült lebonyolítani az ötödik fesztivált, az idén pedig azt a megoldást választotta a fesztivál művészeti vezetője, Kleb Attila, hogy a három őszi hónap során rendezi meg három szakaszban az idei fesztivált. Így tehát a már hagyományosnak számító budai jazzünnepet „évkihagyás” nélkül sikerül megvalósítani.

Nem kell bizonygatnom, hogy a hárfa nem kimondottan jazz-hangszer, mint pl. a tenorszaxofon vagy a zongora. Még a jazzlapok népszerűségi listájának különleges hangszerek kategóriájában is igen ritkán fordult elő, hogy találkoztam volna ennek az elegáns hangzásvilággal bíró csodás instrumentumnak a művelőivel. Azért persze akadtak kivételek, mindenekelőtt Dorothy Ashby és Alice Coltrane.

Előrebocsátom, hogy régen volt olyan maradéktalan örömöm egy új magyar jazzalbum meghallgatása közben, mint a mostanában végre nagyobb figyelmet kapott együttes korongját leforgatva. Ha valakiről, akkor a kitűnő gitáros Rieger Attiláról igazán elmondható, hogy nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, amit megérdemelne. És ez vonatkozik a négyes másik szólistájára, az ugyancsak „underrated” zongoraművészre, Rozsnyói Péterre is. (Emellett mindketten márkás komponisták is!

Három hónap során, tizennyolc koncertnapon, huszonegy együttes, nyolcvan művész fellépése. Hazai viszonylatban egyedülálló jazz ünnep lesz az idei VI. Get Closer Jazzfesztivál. Az immáron hagyományos tavaszi rendezvény a vírusjárvány miatt sem kényszerült évkihagyásra, mert tavaly még éppen sikerült a zárlat előtt lebonyolítani, most pedig a három őszi hónapra elosztva a korábbiakat messze túlhaladó kínálattal várja a jazzrajongókat. A rendezők a műfaj legjobbjait vonultatják fel, hiszen a három hazai együttes mellett hét élvonalbeli európai és amerikai formációt láthat a „nagyérdemű”.

Remélhetőleg vannak olvasóink között olyanok, akik személyes részvétellel követik az immáron sok éve tartó szellemidézést, amelynek során a MAO tagjaiból alakult kisebb formációk a jazztörténet legikonikusabb lemezalbumait rekonstruálják, jómagam ezek közé tartozom. Rendkívüli élvezet a „Legendás albumok” sorozat koncertjein részt venni. Legutóbb az annakidején megkülönböztetett figyelmet kiérdemelt – egyszerűen csak Ella & Louis néven kiadott – Verve albumot idézte fel Fekete-Kovács Kornél csapata és a sokoldalú énekesnő, Pocsai Kriszta.

Jól tudjuk, hogy a nagy John Coltrane rövid életének jelentős részében már nem az a megszokott modern jazz muzsikus volt, hanem egy rendkívül spirituális művész, akit már a földi lét kicsinyes dolgai nem befolyásoltak, hanem úgy járta a saját útját, mint nem sokan a zenei nagyságok közül. Nem véletlenül ilyen attitűd hatotta át második feleségét Alice McCloud zongoristát is, hiszen mi másért találtak egymásra? Alice egész további élete és munkássága ennek jegyében zajlott, és most megjelent albuma is ezt tükrözi.

Másfél évtizedes hagyománya van immáron augusztus utolsó hétvégéjén a három napos jazzfesztiválnak a Müpában. Mostantól JazzTime nevén „fut tovább” a korábban New Orleans-Swing elnevezésű jazzünnep. Ahogyan azt a neves trombitás, Szalóky Béla találóan felkonferálta, ez lehetne, akár az első fesztivál is az új megnevezés alapján, mindenesetre várhatóan a műfaj modernebb stílusirányzatai felé is nyitnak majd a jövőben. Egy biztos: jazzre éhes telt ház volt a Fesztivál Színházban pénteken este.

Vukán György a magyar művészet olyan kiemelkedő alakja, akinek sokoldalú munkássága szinte páratlan a hazai zenei életben. Aki kicsit is tájékozott az általa hagyott zenei örökségben tudhatja, hogy munkássága egyáltalán nem csak a jazz műfajban volt kiemelkedő, mégis talán ennek révén ismerik a legtöbben…

Ki tudná megmondani, hogy hány embernek ismerős ez a név, a világ nyolcmilliárd lakosából? Egy azonban biztos: a műfaj több mint százéves történetében aligha volt nála ismertebb jazzikon, már csak azért is, mert Satchmo egyben a legnagyobb „entertainer” is volt. Olyanok is ismerték, akik csak a Hello Dolly vagy a What A Wonderful World révén találkoztak művészetével.

Nem volt könnyű rávenni magamat, hogy a még mindig forró délutánon „alászálljak” a viszonylag hűvös Budáról a pesti katlanba, jóllehet a klub remek légkondicionálása és a csapolt sör bíztató feltételeket ígért a garantáltan remek muzsika mellé… Magam ugyanis tényleg lelkes rajongója vagyok ennek a formációnak és a lehető legtöbbször megjelenek koncertjeiken.

A jazztörténet egyik legnagyobb alakja, a bőgős, zongorista, komponista, hangszerelő, zenekarvezető, polgárjogi harcos és még számos aktivitást képviselő ikon még pályájának csúcsán volt, amikor a Carnegie Hallban adott  koncertet 1974. január 19-én, majd fél évvel később június 15-én. A hosszú időn keresztül a neves Atlantic kiadó szerződésében álló művész egymás után jelentette meg kitűnő albumait, amelyek rendre 5 csillagos minősítést kaptak a Down Beat magazin kritikusaitól. Ebben a sorban foglal helyet ez a lemez is, amely most a korábbi nagylemez borítójával mintegy hasonmás kiadvány kerül a jazzrajongók kezébe, kissé rácáfolva a hanghordozók CD formájának korai temetésére.

A korábban még olyan távolinak tűnő egzotikus „fekete földrész” időközben minden vonatkozásban „felkerült a térképre”. Szögezzük le: zenei vonatkozásban is. Ennek újabb bizonyítéka az Amerikában és világszerte is szép karriert befutott benini énekesnő legújabb lemeze is.

Kétszeresen is rendhagyó, de annál élvezetesebb koncertnek lehettek tanúi azok, aki a hőség ellenére is a Háló Jazzklub rendezvényére „neveztek be” kedden este. Rendhagyóan nyári szünet nélkül zajlanak a  jazz-rendezvények, hiszen van mit bepótolni. Már réges-régen szerették volna az Elek István Quartet szellemes című „Jazz-Elek” lemezalbumának bemutatóját a nagy múltú klubban is megrendezni, de ezt a pandémia eddig meghiúsította. Másrészt csak néhány napja volt a klub vezetőjének, Schön Györgynek 60. születésnapja, így teljesülhetett az a vágya, hogy egy ilyen kiváló együttessel mutathassa be „jazzvénáját” is.

Pontosan egy évet vártunk erre az estre. Végre eljött a nagy nap, amikor a világhírű zenekar második hazai szereplése megvalósulhatott. Éppen tizenkét éve, hogy 2009. július 26-án a Budapest Kongresszusi Központban legalább ekkora érdeklődés mellett mutatkozott be ez a jazztörténeti jelentőségű big band.

Aligha vitatható, hogy a műfaj évszázados történetének egyik legkimagaslóbb képviselője Dave Brubeck. Ennek számos oka van: nemcsak kiváló zongorista-zeneszerző volt, de szervezőkészsége, közéleti szereplése, és nem utolsósorban hosszú, és mindvégig aktív élete is nagyban hozzájárult ehhez. Mindössze pár éve annak, hogy elhunyt (pontosan 2012-ben) és tavaly már születésének 100-ik évfordulójáról emlékezhettünk meg.

Csak nemrég értesültünk arról, hogy a hazai jazzfotózás egyik nagy formátumú képviselője május közepén elhunyt. Hosszú, tartalmas életet élt és életének 94-ik évében adta vissza lelkét Teremtőjének.  Ő már akkor készített jazztörténeti fontosságú remek képeket professzionális színvonalon, amikor még nagyon is „macerás” volt az, ami ma már szinte mindenki számára nyitott…

Már többször indítottam azzal egy-egy izraeli jazz-zenész új albumának ismertetését, hogy elképesztően sok nemzetközi karriert magáénak mondható muzsikust ad a jazzvilágnak ez a parányi ország. Gondoljunk csak Gilad Hekselman, Yonathan Avishai, Omer Avital, Avishai és Anat Cohen nevére. (Többek művészetét már hazai színpadokon is megcsodálhattuk pl. a gitáros Hekselmant 2018-ban vagy a trombitás Avishai Cohent 2014-ben a BJC-ben.) A műfaj kiemelkedő izraeli képviselői között tartjuk számon a könnyen megjegyezhető névre hallgató zongorista-zeneszerző Shai Maestro-t, akinek legutóbbi lemezét a nagy nemzetközi tekintélyre szert tett ECM jelentette meg.

Aligha kell bizonygatni, hogy mennyire éhes a közönség a kultúra minden formájára, ilyen – a háborúkat leszámítva – példátlanul hosszú kényszerszünet után. Jártamban-keltemben ezt tapasztaltam mindenütt, az Opustól a BJC-ig, az iF-től a MoM-ig. Újra indulunk azzal a reménnyel, hogy lassan minden visszatér a normál kerékvágásba. Kedden este a Háló Jazzklubban is valamilyen szokatlanul ünnepélyes hangulatban került sor egy rendhagyó duó koncertjére, amelyben Antal Tibor hegedült és Gyárfás István gitározott.

Egy-egy ECM lemez elemzésekor már többször emlékeztettem az olvasókat arra, hogy Manfred Eicher milyen zseniális érzékkel „csap le” újonnan feltörekvő tehetségekre, de nem hezitál akkor sem, ha már befutott sztárzenészek új formációit sikerül szerződtetnie. Hogy kicsoda Joe Lovano, Chris Potter vagy Mark Turner azt aligha kell a jazzműfaj ismerőinek elmondani. Nos, ők is bekerültek az ECM „istállójába”, és íme Lovano érdekes trió formációjának második lemezére van szerencsénk itt most felhívni a figyelmet.

A kiváló szimattal rendelkező Manfred Eicher, a méltán hírneves kiadó „mindenhatója” most is jó lóra tett, amikor Oded Tzur remek kvartettjét szerződtette egy igazán kiemelkedő produkcióval az ECM-nél való debütálásra…

Nem vitás, hogy az ember olyan lény, aki érthetően nem felejti el életében az első élményeket, tárgyakat stb. (nem is beszélve az első szerelemről). Természetesen így vagyok magam is, és a jazznél maradva az első igazi jazzkoncertet élőben, az első saját amerikai jazzlemezt, az első nyugati fellépőket, az első jazzfesztivált, az első jazz szakkönyvet, folyóiratot stb. álmomból felébresztve is azonnal megnevezem.

A világ tele van jobbnál jobb jazzklubokkal, mégis elmondható, hogy nem sok olyan – bátran mondhatjuk – ikonikus jazz színhely van széles e világon, mint a 85 éves Village Vanguard. A jazz fővárosában, New York Greenwich Village nevű művésznegyedében évtizedek során számos nagyhorderejű koncert színhelye volt, ahol külön kis házi stúdió szolgált arra a célra, hogy megörökíthessék a soha vissza nem térő produkciókat, amelyeket aztán százezrekkel oszthatnak meg lemezeken.

Földesi Csongor a hazai jazzélet intenzív kibontakozása idején, a 70-es évek legelején tűnt fel. Akkoriban mellékfoglalkozásban, mint tehetséges amatőr zenész játszott a Vox 68 együttesben, amely a progresszív ifjú művészek törzshelyén, a legendás Fiatal Művészek Klubjában volt gyakori vendég. A lelkes amatőrök között volt fogorvos, jogász, technikus, becsüs és lakberendező: utóbbi volt Csongor barátunk… A közönséget elbűvölő swinges modern jazzt játszottak a nagy amerikai elődök nyomdokain.

A furcsa nevű muzsikusra már 2007-ben felfigyeltem, amikor is megnyerte a Thelonious Monkról elnevezett jazzverseny trombita kategóriáját. Debütáló albuma a Fresh Sound kiadónál jelent meg, majd felfigyelt rá a Blue Note elnöke, Bruce Lundvall, így2011-ben már első Blue Note lemezét ismerhettem meg. Második BN albumáról már kritikát is írtam a Gramofon 2014. nyári számába. És íme, itt a hatodik Akinmusire album (az ötödik BN), amiről ugyancsak módomban áll nyilvánosság előtt kifejteni véleményemet. 

A több mint félévszázad óta Németországban élő muzsikus hatvan éven át volt a pódiumon. Sokoldalú tevékenysége során mindig hangsúlyozta magyarságát és ez a művészetében is tetten érhető volt. Számos magyar kompozíciót tűzött műsorára, saját szerzeményeiben is felbukkantak a magyaros motívumok.

„Hivatásos jazzrajongó”-ként én is csatlakozni kívánok a megemlékezők táborához.

Az, hogy egy Zdenek nevű prágai jazzrajongóval már évek óta levelezésben voltam biztosan döntő szerepet játszott abban, hogy vállalva a sokórás vonatutazást feleségemmel együtt elmegyünk a II. Prágai Nemzetközi Jazzfesztiválra. Nem is csalódtunk, mert még a vártnál is sokkal érdekesebb és eredményesebb volt az első külföldi fesztivállátogatásunk.

A jazz aranykorának minősíthető, a világháború utáni évtizedekben számos jazzkoncertet rendeztek a legendás épületben Ella Fitzgeraldtól Duke Ellingtonig, Oscar Petersontól Miles Davisig. Ezek közül sokat hanglemezen is megjelentettek. Nos, ebben a patinás teremben voltam résztvevője annak az óriási sikerű koncertnek, amelyet a világhírű bőgős, Charles Mingus nagyzenekara adott 1996. október 14-én. Mingus ugyan sok évvel korábban elhunyt, de a különleges zenei világát képviselő együttes tovább folytatta missziónak mondható tevékenységét, Mingus páratlan zenei örökségének gondozását.

Aligha kell bizonygatnom, hogy mennyire kiéheztünk már az élő zenére. Rám aztán biztosan érvényes ez, hiszen aki olvassa az írásaimat, szinte már unhatja a befejező szlogenemet, mely szerint „az élő zenét semmi sem helyettesíti”. Nos, kedden estére meghívást kaptam a Háló klubestjére, ami persze live stream adás okán zártkörű rendezvény volt, de örömmel rohantam, mert utoljára október 25-én a Hajdu Klára Quartet koncertjén volt részem élő jazz élményben!

Alighanem egyetért velem akár a világ jazztársadalma is, hogy a félévszázada, pontosan 1971. január 1-én, Chicagóban született ikonikus jazzmuzsikus a tenorszaxofon legnagyobb művelőinek igen szűk elitjébe tartozik. Mi több még a nádfúvós hangszerek közül olyan további instrumentumok mestere is, mint a szopránszaxofon vagy a basszusklarinét.

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.

Kiváló lemez, a svéd jazz tisztelgése (Sir) Paul McCartney előtt. Három olyan jazzmuzsikus, akik egyenként is igazi karriert építettek fel: a ma már hatvanon túli gitáros, Ulf Wakenius, aki tíz évet töltött az Oscar Peterson Quartetben, Lars Danielsson, aki  máig is az egyik legfoglalkoztatottabb európai bőgős, számtalan kiemelkedő projekt (és lemez) szereplője, valamint Magnus Öström, aki a világhírű E.S.T. dobosaként lett ismert.

Napjaink erősen megváltozott művészeti világában (amelyben persze elsősorban kedvenc műfajunkra /is/ gondolunk) a vokális jazz nem tartozik olyan mértékben a közönség által favorizált kategóriába, mint hajdanában. A „gyengébb nem” képviselői közül még mindig sokkal többen lépnek a világot jelentő deszkákra (gondoljunk csak a hazai énekesnő-dömpingre), a férfiénekesek viszont sokkal mostohább megítélés alá esnek. Így aztán a nyugati világban is jó, ha negyedannyi kiemelkedő „male singer” akad, mint a „female” kategóriában.  Azért egy kiemelkedő kivétel akad: Gregory Porter!

Hajdu Klára pályáját már sok éve ismerem, hiszen korábban a BEG (Balázs Elemér Group) énekeseként éveken át találkoztam művészetével. Saját szólókarrierjét pedig még inkább szorosan követtem és követem.  Mind a négy korábbi lemezéről írtam különféle fórumokon, koncertjein pedig szinte mindig jelen voltam, és persze azokról is örömmel számoltam be a jazzrajongók táborának. Nem csoda hát, hogy amikor a BJC kéthavi műsorfüzetében megtaláltam Klára újabb koncertjét, első dolgom volt bevésni előjegyzési naptáramba, még akkor is, ha a műsorfüzet címlapján maga Miles Davis is maszkot viselt…

Közismert, hogy Tommy a forradalom leverését követően 18 évesen hagyta el Magyarországot, és éppen fél évszázad után 2006-ban tért haza. Mindig büszkén vállalta magyarságát és több zeneműben állított emléket az 1956-os forradalomnak. Ezúttal legújabb, öt tételből álló kortárs zenei alkotásának bemutatójára került sor, amelynek megismerése a legszélesebb közönség számára is lehetővé válik, mivel október 22-én a Magyar Rádió 6-os Stúdiójában is rögzítették, amit aztán majd a Bartók Rádió egyik jazzműsorában lehet meghallgatni a közeljövőben.  A koncertet megelőző főpróba képi rögzítésének részleteiből ízelítő látható október 23-án este 7-kor az M5 tévé Librettó c. műsorában.

A jazz műfaján belül vannak olyan stílusirányzatok, amelyek már a megszólalás pillanatában képesek megteremteni a rájuk jellemző erőteljes atmoszférát. Nos, ilyen a még szerencsére sokak által „beszélt nyelv”, azaz a hard-bop, amely a hirtelen felbukkanó és gyorsan elmúló divatok ellenére, már vagy hat évtizede a modern jazz legéletképesebb irányzata. Merem állítani, hogy nálunk ezt hitelesen csak igen kevés formáció képviseli, ezek között pedig Pataj Gyuri olykor változó felállású ötös formációi igazi csemegék. Amikor felbukkannak, én mindig ott vagyok.

A jazz története tele van olyan kitűnő zenészekkel és énekesekkel, akik ugyan nem lettek a műfaj sztárjai, de művészi teljesítményük, jelentőségük és akár hangzó örökségük sem marad el  lényegesen azokétól. Nos, ezek egyike egy „jazzdinasztia” képviselője, Jimmy Heath (1926) szaxofonos-zeneszerző-hangszerelő. „Hattyúdala”, utolsó lemezalbuma nemrégiben jelent meg a patinás Verve Records gondozásában. Tavaly év végén rögzítették három különböző amerikai stúdióban és a nagy jazzikon rövidesen, január 19-én, 93 éves korában eltávozott közülünk…

Aki olvasta szeptemberben a Trio Midnight Opus-béli koncertjének beszámolóját, az írásom végén megtudhatta, hogy okt. 4-én a MOM Kupolatermében is pódiumra lép a népszerű formáció. Jóllehet Oláh Kálmán szerényen nem említette saját 50-ik születésnapját, de ezek a koncertek a kettős jubileumot (Trio Midnight 30 és Oláh Kálmán 50) voltak hivatva megünnepelni.  A vírus-hiszti dacára egészen szépszámú rajongótábor élvezte a vasárnap esti fellépést.

A forradalom leverése után Amerikában letelepedett művész öt évtizedes távollét után 2006-ban tért vissza Budapestre és azóta is tevékeny résztvevője a hazai zenei életnek. Hosszú külföldi tartózkodása során mindvégig megőrizte magyarságát, és minden alkalmat megragadott, hogy a forradalomról zeneművek, koncertek révén megemlékezzen. (Budapest 1956 c. zeneműve évente hangzott el a forradalom Los Angelesben lévő emlékművénél tartott ünnepségeken.)  Most sem tesz másképpen és Forradalmi sorozat címmel új, eredeti öt tételes modern kortárs zenei projektjével állít emléket a magyar történelem kiemelkedő eseményének.

Bár hölgyek esetében nem szoktuk firtatni az életkort, de hősnőnk nyugodtan letagadhatna legalább egy évtizedet. Így aztán sztoikus nyugalommal fogadja félévszázados „fennállását”, és olyan koncertet adott zenészbarátaival pénteken este, amelyben megmutatta, hogy művészete mennyire különleges színfolt a hazai jazz palettáján. Igyekszem is minden fellépésén ott lenni, legutóbb tavaly november 24-én élvezhettük játékát ugyanitt, amelyről mi is beszámoltunk ezen a fórumon.

Ahogyan mondani szokás „angyal szállt át” a klub felett kedden este, mert a magyar jazz három kiemelkedő muzsikusának koncertjén olyan élményben volt része a vírus-hiszti ellenére megjelent szépszámú közönségnek, amely tényleg nem mindennap adódik bárhol is a világon.  Mint aki gúzsbakötésből szabadult, hihetetlen vehemenciával játszott, és ünnepelte meg születésének 30. évfordulóját minden idők legkiemelkedőbb hazai triója.

A Kada (és a későbbi Kada Ad Libitum) egyike a progresszív zenei törekvések legkitűnőbb hazai zenekarainak.  A gitáros-zenekarvezető, egyben a hazai akusztikai szakma kiemelkedő képviselője, Válik László hangmérnök immáron harminc éve alapította a Kada együttest, amely azóta is búvópatak módjára létezik. Egy évtizede már, hogy koncerten nem találkozhattunk velük, de a tavalyi őszön egy szenzációs albummal jelentkeztek. A rejtélyes cím a Hamvas Bélától (Scientia Sacra) is ismert fogalom, a Csinvat azt a hidat jelenti, amely összeköti a láthatót és a láthatatlant, a szellemi és anyagi világot, az Eget és a Földet.

A műfaj évszázados történetében ez az egészen egyéni hangvételű zenész olyan jelentős hatást gyakorolt a zongoristákra, mint Miles Davis a trombitásokra vagy John Coltrane a szaxofonosokra. Az intellektuális jazz legnagyobb képviselője olyan lírai, árnyalatgazdag, „impresszionista” stílust fejlesztett ki, amelynek visszafogott, melankolikus hangvétele merőben eltért az akkoriban népszerű virtuóz jazzpianistákétól. Játéka az egyensúlyt kereste a szenvedély és az értelem között.

Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Hatodik alkalommal rendezi meg Érd MJV az Érdi Jazz Fesztivált. A hatnapos fesztivál kétnaposra redukálódott idén a koronavírus miatt, de érdekfeszítő műsort és fantasztikus zenekarokat és zenészeket hallgathat meg az Érdre látogató közönség.

Amikor megkaptam az amerikai dobos új lemezét, abban biztos voltam, hogy találkoztam már ezzel a névvel, hiszen lehet-e elfelejteni egy ilyen különleges nevet? „Szegény” Ted. Aztán néhány kattintás (milyen jó az internet) és sok minden kiderült, többek között az is, hogy a vietnámi származású amerikai trombitás Cuong Vu triójának Pat Metheny-vel készült CD-jéről 2016-ban írtam a Gramofonba, és ki más is volt a trió dobosa, mint Ted Poor.  A meglehetősen csekély terjedelem nem tette lehetővé bővebb elemzését Poor dobjátékának, de így hangzik, amit akkor írtam: „… a dobokon viszont újabb amerikai, bizonyos Ted Poor játszik – igazán fenomenálisan.”

Jóllehet Rózsa Miklós munkásságát nehezen lehetne a jazz műfajjal szoros összefüggésbe hozni, de hasonlóan más amerikai zeneszerzőkhöz, az ő kompozícióiban is tetten érhető a jazz hatása. Tekintettel arra, hogy sok évtizedet töltött Hollywoodban óhatatlanul kapcsolatba került olyan nagy személyiségekkel, mint Ira Gershwin, Leonard Bernstein és mindenekelőtt André Previn.  A Down Beat hasábjain is lehetett találkozni nyilatkozataival különféle zenei kérdésekről. Mindezek indokolják, hogy halálának negyedszázados évfordulóján mi is megemlékezzünk a három Oscar-díjas nagy magyar zeneszerzőről.

Aligha vitatható, hogy a Hollán Ernő utcai „jazzszentélyben”az már eleve minősíti egy koncert iránti érdeklődés mértékét, hogy vannak-e asztalok a nézőtéren, vagy – a járvány ellenére – szorosan egymás mellé helyezett széksorok fogadják a gyanútlan nézősereget. Ez történt Myrtill fellépésén augusztus 25-én este kedvenc klubunkban. Nagykoncertnek azért nevezem, mert ez év januárjában egy teltházas hangversenyen Myrtill nagyjából ezzel a műsorral aratott óriási sikert a Müpa nagytermében, amiről mi is beszámoltunk honlapunkon.

A modern jazz születésének több ikonikus figurája megfogalmazta: „valamennyien Parker köpenyéből bújtunk elő”. A szaxofonos alig másfél évtizedes tényleges pályája ellenére grandiózus zenei örökséget hagyott maga után, nemcsak mint hangszeres művész és komponista, de az egész műfajra gyakorolt hatását tekintve is. Amikor  elhunyt, New York utcáin, a házfalakon hatalmas feliratok hirdették, hogy „Bird él”.

Közhely, hogy ez a három jazzművész is azok közé tartozik, akiket „nem kell bemutatni” a műfaj iránt kicsit is érdeklődő rajongók számára. Ők mindhárman külön-külön is fényes karriert mondhatnak magukénak, de ezzel a felállással már negyedszázaddal korábban (a 80-as évek közepén) is találkoztam. Elöljáróban csak annyit, hogy ez a kitűnő lemez nem csupán a „vájt fülűek” számára, de mindenkinek, aki szereti a jó zenét, igazán nagy élményt jelenthet.

Ha az ember elég hosszú ideig él, sok emlékezetes találkozásra tehet szert.  Jómagam igazán nem panaszkodhatom, és a nagy jazz zenészekkel kapcsolatos élményeim sorában is kiemelkedő Steve Grossmannal való egyórás beszélgetésem a Feneketlen tónál lévő Flamenco hotelben 2008. február 12-én, Müpa-béli fellépésének másnapján.
A kitűnő szaxofonos halála engem is megdöbbentett, csak Somogyvári Péter barátomnak lapunkban megjelent érdekfeszítő megemlékezése révén értesültem róla.  Azonnal feltolultak a Steve-vel kapcsolatos emlékeim, amelyekről itt szeretnék beszámolni olvasóinknak, részemről ily módon emlékezve egy – sajnos bizonyos mértékben „underrated” – nagy jazz muzsikusra.

Aki figyeli koncertbeszámolóinkat, az emlékezhet rá, hogy július első napján nyitott az Opus Jazz Club a vírusjárvány első rohama után. Magam is jelen voltam a Borbély Műhely emlékezetes fellépésén, és Somogyvári Péter remek beszámolója írásban és képekben elmeséli az ott történteket. Nos, a hónap utolsó napján, pénteken este pedig az új dobossal bemutatkozó Hajdu Klára Quartet zárta a forró hónapot nem kevésbé forró hangulatú koncerttel.

Sajnos a fiatalabb generáció hírét is alig hallotta. Ennek feltétlenül oka, hogy hangzó öröksége sajnálatosan kevés, különösen a modern jazz vonatkozásában. Mégis a műfaj számtalan hazai művelője és rajongója őrzi emlékét és tartozik hálával neki és kortársainak annak kimunkálásáért, hogy a magyar jazz ma már valóban világszínvonalat képviselhet. Az e sorok írójával csaknem naprakészen egyidős Vajda Sanyi már több mint húsz éve az égi jam sessionök résztvevője.

Kleb Attila kiállítás pont a vírus előtt egy héttel nyílt a GODOT Kortárs Művészeti Intézetben, majd a karantén időszak után június végén újra megnyílt, augusztus 7-ig látogatható a III. kerületben. Márton Attila kedvcsinálója alább olvasható (a szerk.).

Ahogyan a jazz az egész világon elterjedt, nem könnyű eligazodni a kibővült nemzetközi jazzvilágban. Valljuk be, hogy a hazai, az amerikai és az európai jazz valamilyen szintű ismeretén túl alig vagyunk tájékozottak a távolabbi régiók jazzéletéről. A korábbi évtizedekben magam is legfeljebb néhány dél-afrikai jazzművészről hallottam, talán Abdullah Ibrahim (eredetileg Dollar Brand néven futott) és Miriam Makeba énekesnő voltak azok, akik ismertek lettek szélesebb körben is. Az internetes világban természetesen már sokkal jobb a helyzet, ennek ellenére aligha van nagyobb rálátásunk arra, hogy mi történik jazzvonalon Fokvárosban vagy Johannesburgban, mint Jerevánban vagy Bakuban.

A DVD formájában hozzáférhető portréfilm címe – bármennyire is „blikkfangos” – annyiban megtévesztő, hogy „A cool születése” cím minden tájékozott rajongó számára a nagy jazzgurunak a pályája elején, 1949-ben készített felvételsorozatát jelenti, amelyeket később ezen a címen adott ki a Capitol lemezgyár, immáron mikrobarázdás albumon. Ezt az „alaplemezt” a jazztörténet legfontosabb felvételei között tartjuk számon. Jómagam is arra asszociáltam a címet olvasva, hogy valószínűleg korabeli fotók, filmfelvételek, esetleg a résztvevő muzsikusokkal és a felvételek munkatársaival korábban készített beszélgetések, valamint neves jazz muzsikusoknak ezzel a Davis-projekttel kapcsolatos nyilatkozatai lesznek a korongon. Valóban erről is szó esik röviden, de a lényeges különbség az, hogy Davis egész pályájáról szól a történet, születésétől (1926) haláláig (1991).

Végre egy jó kis „hagyományos” hard bop album, gondoltam meghallgatva az első három számot a lemezről. Lehet, hogy az újabb „jazz forradalom” megvalósítására történő görcsös kísérletek is figyelmet érdemelnek, de a magamfajta öreg jazzróka egyáltalán nem haragszik, ha egy bővérű, a konvenciális értelemben vett modern jazzt hallhat, bármely világmegváltó koncepció nélkül. És mindezt persze a mai hangvételben, „kivitelben”, jól képzett – de a tradíciókat tisztelő – muzsikusok tolmácsolásában.

Úgy tűnik, hogy a vokális zene kifejezetten keresett napjainkban, hiszen számos lemez jelent meg az utóbbi hónapokban. Azt megállapítottuk, hogy leginkább a „gyengébb nem” képviselői jeleskednek és azt is el kell fogadni, hogy az újabb dívák, de akár a mai „croonerek” is a könnyebben befogadható stílusirányzatokat képviselik. Ilyen a most tárgyalásra kerülő Thomas Dutronc is. Róla annyit mindenképpen tudni kell, hogy francia énekes, dalszerző, manouche stílusú gitáros és még színész is. (Az annak idején világhírű Sylvie Vartan fia, apja is befutott énekes, Jacques Dutronc. Volt tehát ki(k)től örökölni a tehetséget.) De azt már indulásként is leszögezhetem, hogy fényévekkel jobb, mint James Taylor American Standardje.

Már korábbi írásaimból is kiderült, hogy veterán jazzrajongóként igazán nagyra értékelem az „amerikai standard készletet”. Ez a lemez azonban nem jazz, ugyanis közismert, hogy ebben a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a fontos. Tizennégy örökzöld nagyon folk/pop feldolgozásban. Az album műfaji hovatartozása ebben az esetben nem vitatható, bármennyire is divatos lett a „határok fellazítása” stb. stb. Nem véletlen, hogy még az egyik budapesti nagyáruház pop/rock polcán is – miközben a jazzrovathoz igyekeztem – bizony James Taylor legújabb lemezét láttam meg, amit nagyon helyesen a megfelelő helyre tettek.

A magamfajta veterán jazzrajongó mindig örömmel hallgatja meg amerikai (vagy bármely más nemzetiségű) művészek feldolgozásában az évtizedekkel ezelőtt megismert, és a mai napig kedvelt standardeket. Nem győzök örülni, amikor időről-időre felbukkannak újabbnál-újabb hangszeresek és vokalisták tolmácsolásában ezek a remek melódiák. Ettől már csak az a biztatóbb, ha egy – a soul és a pop világában – befutott művésznő tiszteleg a különböző műfajokban valaha remekelt énekesnők előtt, akiknek példáját ő maga is követi. Ők azok „Az asszonyok, akik felneveltek engem” – vallja az album címében is.  (Persze a zenei példaadásukra értendő a „felnevelés”.)

Dudás Lajos a külföldre került magyar jazz-zenészek egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője. Talán még nagyobb hírnévre tett volna szert, ha Amerikába megy, mint tette ezt Zoller Attila, Szabó Gábor vagy Tommy Vig, de Dudás a legnehezebb utat választotta: a kommersz zenei pályát feladva Németországban inkább tanításból teremtette elő a megélhetéséhez szükséges anyagiakat annak érdekében, hogy a nagy szerelem, a jazz területén olyan zenét játszhasson, amely megfelel féltékenyen őrzött zenei függetlenségének, elképzeléseinek.

Igazi jazz-világsztárt gyászolunk, aki otthagyta keze-nyomát a műfaj arculatán. Lee Konitz grandiózus életműve a jazz évszázados történetének aranylapjaira kívánkozik. Ő bizony azon altszaxofonosok egyike volt, akik nem Charlie Parker „köpenyéből bújtak elő”. Mindig saját útját járta, a belső elképzeléseken alapuló, tudatos és olykor elvont improvizációs játék páratlan mestere volt.

Kleb Attila nevét nagyon gyorsan megtanulták a jazzbarátok az utóbbi öt évben. Soha, senki sem hozott még ennyi jazzikont ebbe az országba, mint a Get Closer koncertrendező-iroda, amelynek Attila a művészeti vezetője. És miután jómagam 1964-től, azaz immáron 56 éve élek a fővárosban, így van némi rálátásom a legnagyobb jazzikonok hazai fellépéseiről Louis Armstrong 1965 júniusi koncertjétől kezdve, ami a Népstadionban került sorra. A közel százezres nézősereg bizonyította, hogy van némi érdeklődés Magyarországon a jazz iránt…

Nem mindennapi élményben volt része annak a néhány jazzbarátnak, aki eljött a Bartók rádió Márványtermébe éppen a koronavírussal kapcsolatos drasztikus intézkedések első napján. Már hetekkel korábban értesültünk arról, hogy New Yorkban élő hazánkfia, trió felállásban mutatja be legújabb lemezét, a Freedomot. Az eredetileg meghirdetett formációban a dobos mellett Tzumo Árpád és egy olasz tenorszaxofonos: Pietro Tonolo lépett volna fel. 

Az immáron ötödik alkalommal megrendezett tavaszi jazzünnep, a „kis jubileum” tiszteletére öt egymást követő estén, nem kevesebb, mint kilenc koncerten biztosított kiemelkedő élményeket a műfaj rajongótábora számára. A legváltozatosabb stílusirányzatokat képviselő formációk léptek a pódiumra, de azt is megállapíthattuk, hogy csak duó, trió és kvartett felállások voltak. Így aztán mindössze 13 magyar és 13 külföldi művész lépett fel az ötnapos fesztiválon, de ettől még remek produkciókban volt részünk.

Az amerikai feketék megrendítő vallásos megnyilvánulása, a jazzes előadásmóddal interpretált gospel-ének méltó környezetben szólalt meg két, egymást követő estén a minden magyar ember számára ikonikus fontossággal bíró budavári Mátyás-templomban. 2016 nyarán volt részünk – részben azonos amerikai művészek jóvoltából – hasonló élményben a Váci Székesegyházban.

A furcsa címet azért kapta ez a dolgozat, mert a lemez címe is „4 Wheel Drive” (röviden 4WD), ami ugyebár a négy-kerék meghajtású jármű megnevezése. De, mint az a kísérőszövegből kiderül, a kvartettet alkotó vezető jazzmuzsikusok egyúttal nemcsak zenekarvezetők, de ezzel a megnevezéssel szerepelnek mostanában – legalábbis, amikor ebben a formációban lépnek fel.  Ráadásul élő felvételen „hajtanak”, és nem is akárhogyan.

Az első számú hazai jazzklub az idén is folytatja a világsztár jazz-zenészek felléptetését. Ez annál is dicséretesebb, mert sztároknak minősülő hírességeket olykor másutt is láthatunk Diana Kralltól Gregory Porterig, de a kortárs jazznek, a mérvadó amerikai szakmai vélemények alapján legrangosabbnak számító képviselőit, jóformán csak a BJC jóvoltából láthatja a hazai közönség. Mégpedig immáron tizenkét éve!

Nagysikerű, teltházas koncertet adott Micheller Myrtill a Müpa nagytermében. Ez már eleve komoly „fegyvertény”. Rangot és népszerűséget jelent, mert a legismertebb jazz-zenészeink koncertjei is jó, ha a Fesztivál Színházat megtöltik.  Myrtill művészete igazán különleges a hazai „könnyűzenei” műfajban. Otthonosan mozog minden stílusirányzatban, ezért aztán mágnesként vonzza a közönség legszélesebb rétegeit, azokat, akik a jazzvokált vagy a francia sanzonokat, a lírai dalokat vagy akár a népdalfeldolgozásokat kedvelik.

A 2008-ban alapított együttes a mai napig változatlan felállásban működik. A Balogh Roland gitáron, fivére, Zoltán zongorán játszik, Horváth Plutó József basszusgitározik és Bordás József dobol. A vendégművész Chico, azaz Havas Lajos énekes, zeneszerző és szövegíró, aki emellett még tehetséges harsonás is.

A méltán népszerű hazai jazzlegenda születésnapja alkalmat adott arra, hogy mostanában többször is találkozhassunk egyedülálló művészetével. Jómagam is jelen voltam a Müpa Fesztivál Színházban december elején tartott „jazzparádén”, ahol  számos zenészbarátjával lépett fel a legkülönfélébb felállásokban és stílusirányzatokban. A pénteki kvartett fellépés volt azonban az „igazi”, ahol a zene volt a középpontban.

Rendhagyó ECM lemez, amelyen a létező legjobb mainstream jazz szól és ráadásul a kiadótól szokatlan módon hosszú elemzés is olvasható a kísérőfüzetben, amelyből rengeteg értékes információ birtokába jutunk.

Nem mentegetőzésképpen hivatkozom arra, hogy a világzeneként címkézett, a legváltozatosabb etnikai gyökerű irányzatokat magában foglaló műfajnak helye van a jazzrovatban. Nemcsak azért van ez így, mert ez a gyakorlat alakult ki a zenei lapoktól a lemezboltokig, de számos ponton nyilvánvaló az összefüggés, az átfedés. Ahogyan a kortárs jazz szívesen használ fel népzenei elemeket, úgy a városi folklór (azaz a world music) is óhatatlanul merít a jazz kifogyhatatlan kincseiből.

A negyvenes évei elején járó két izraeli zenész már gyermekkorában is jóbarát volt, majd mindketten nemzetközi karriert csináltak. 

Ben Williams & The Sound Effect ismét a MOMKultban lépett fel

Brad Mehldau szigetként emelkedik ki a tengersok pianista közül, szerepe vitathatatlanul meghatározó a műfaj legújabb történetében.

Mint a címben is utalok rá, a Hajdu Klára Quartet játéka azért különlegesen becses számomra, mert itt érhető tetten az a mára már majd’ elfelejtett játékmód, amelyben a melódia sincs száműzve, miközben az egész produkció abszolút korszerű és még swingel is. Tetszik tudni, hogy Ellington megmondta: „It don’t mean a thing, if it ain’t got that swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing”!

Eszter koncertjei minden alkalommal jókedvre derítenek, ami aztán napokig eltart.  Szerdán este az Opusban ismét bebizonyosodott a régi igazság, hogy az élőzene varázsa lenyűgöző, nem is beszélve arról, hogy a koncerteken sokkal inkább van mód és idő a darabok terjedelmes előadására, azaz remekül felépített szólókra és improvizációkra.

A napokban ismét ellátogatott hozzánk a kortárs amerikai jazzszcéna fekete gyöngyszeme, Lizz Wright énekesnő, aki tavaly áprilisban a 3. Get Closer Jazz Fest sztárvendége volt. Akkor azonban csak egy órát lehetett a színpadon, mert minden koncerten két együttes lépett fel. Ezúttal azonban szünet nélküli kétórás koncerttel örvendeztette meg rajongóit.

Számtalanszor elmondtam és leírtam, hogy számomra a jazz klasszikus stílusirányzata, egyben a leginkább időtállóbb változata, a hardbop. Találóan konferálta fel a Harmónia Jazzműhely jól bevált péntek esti rendezvényeinek „házigazdája”, Pallai Péter a Pataj György nevével fémjelzett kvintett koncertjét  nagyon szellemesen: „...ez a modern jazznek az az irányzata, ahol az improvizációnak még hallhatóan van köze a témához…”

Egyáltalán nem üres dicséret az, hogy az utóbbi években a Get Closer koncertszervező iroda hozza fővárosunkba a kortárs jazz legfontosabb képviselőit. Elég csak néhányukat megemlíteni: Pat Metheny, Chick Corea, Charles Lloyd, Kenny Garrett, Dave Holland, John Scofield, John McLaughlin, Patricia Barber vagy Joshua Redman. Az őszi évad szenzációja volt Dee Dee Bridgewater és a BLC 5tet (Brecker, Liebman és Copland nevének kezdőbetűiről elnevezett kvintett) és még hátra van a neves fekete amerikai énekesnő: Lizz Wright fellépése.

Az utóbbi harminc évben már számos olyan híresség adott koncertet hazánkban, aki néhány év elteltével újra fellépett magyar színpadon. Csak néhány név ezek közül: Chick Corea, Branford Marsalis, Diana Krall, Kenny Garrett, Pat Metheny, Charles Lloyd vagy Dee Dee Bridgewater. Viszont ezek a művészek mindig újabb és újabb „projektekkel” és formációkkal látogattak el hozzánk. Az amerikai elnök nevét viselő jazz-világsztár azonban nemcsak ugyanabban a felállásban érkezett öt év elteltével, hanem az előadás módja többé-kevésbé (inkább többé) jóformán a korábbi koncert folytatása lett.

A múlt hét elején csengett a telefon és régi barátom, a hazai jazzgitár egyik mestere, Bende Zsolt hívott meg péntek estére lakására. De nem vacsoráról, nem is házibuliról volt szó, hanem házi jazzkoncertről. Hajlott korom ellenére ilyenben még sosem volt részem, de egy biztos: óriási élmény volt, pontosan az általam annyira forszírozott élőzene miatt, amit az intim környezet még inkább személyessé tett. 

Néhányszor már használtam azt a kitételt, hogy zenéről írni nem könnyű feladat. Ezért is szoktam azzal befejezni tudósításaimat, hogy az előttünk megszülető művészetet, az élő zene élményét, azt a varázslatot, aminek – ha passzívan is – de mégis csak részesei vagyunk, semmi sem pótolja. Nos, ezt éreztem az egész koncert alatt, amely október 15-én este a budai oldal egyre fontosabbá váló koncerttermében került sorra.

Sokszor használt közhely, hogy „nagy sikerrel szerepelt valaki itt vagy ott”, de ez alkalommal közhelyről szó sincs, mert tényleg olyan meleg fogadtatásban részesült ez a kedves, fiatal énekesnő, amelyet nem sokan kapnak meg már pályájuk elején. Az ünneplésből persze kijutott az őt kísérő, már befutottnak számító hangszereseknek is. Nem elég, hogy jegyzeteim szerint összesen 17 amerikai jazz standard került sorra a két félidőben, de a lelkes közönség alig engedte haza a fáradt művészeket. Sőt – mi több – ők még talán hajlandónak is mutatkoztak a folytatásra, de a Háló klub feletti lakókkal történt megegyezés miatt a (szünettel együtt) három óra időtartamú rendezvényt este 10-kor mégis csak be kellett fejezni.

A nagy fekete-amerikai énekesnőt, Dee Dee Bridgewatert évtizedeken keresztül úgy tartottuk számon, mint a nagy dívák (Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan) egyenes „leszármazottját”, hiszen pályájának elején valóban ennek a – klasszikus értelemben vett – vokális előadó művészetnek vált folytatójává. Ekkor még csak lemezek, videók vagy DVD-k közvetítésével ismerhettük meg munkásságát, amely Duke Ellington, Horace Silver, Ella Fitzgerald és Billie Holiday életműve előtti tiszteletét fejezte ki akkori fellépései és lemezei révén.

Azt nem lehetett nehéz megfigyelni, hogy a rövidesen ötödik éves fennállását ünneplő Elek István Quartetnek jómagam is lelkes hívei közé számítok. Ott voltam az első, a bemutatkozó koncertjükön 2015. január 15-én (persze írtam is róla) és azóta is szinte minden fellépésükön jelen vagyok, legalábbis a fővárosban. Pénteken este megint élvezhettem ezt az örömteli, szívből jövő muzsikát. Ellington örökbecsű szlogenje szerint „It Don’t Mean a Thing if It Ain’t Got That Swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing)”.  Hát itt aztán volt…

Szeretem azt hinni, hogy a hazai jazzélet csaknem minden történéséről tájékozott vagyok, de ismét bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Hozzáteszem, hogy ez azt bizonyítja, hogy – sajnos egyelőre elsősorban a főváros vonatkozásában – olyan sok minden történik, hogy alig lehet követni, sőt számos alkalommal fedésben is vannak az érdeklődésemre számot tartó események. Ezúttal azonban nem az egyidejűség, sem pedig egy másik fővárosi rendezvény nem akadályozott, pusztán az információ hiánya. Jómagam ugyanis csak honlapunk munkatársa, Turi Gábor tudósításából értesültem arról, hogy a kitűnő amerikai tenor- és szopránszaxofonos, mellesleg a Rolling Stones fúvóskórusának oszlopos tagja a napokban koncertet adott Nagymaroson, mégpedig az East Gipsy Band zenészeivel. Érdekesség, hogy Rolling Stones-nótákat játszottak, aminek lehetett némi diszkrét bája. (A beszámoló megtalálható honlapunkon.)

Ha laudációt kellene írni Roby Lakatosról, érdemei, elismerései, nagyívű zenei karrierje oldalakat tenne ki. Ez a kedves, szerény művészember az Ars Sacra fesztivál keretében fergeteges koncerten mutatta meg a Háló Jazzklubban, hogy mennyire igaz az a közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zenében csak két kategória létezik: jó és rossz. És Ő, társaival együtt az elsőt képviselte!

A cím önként adódott a koncertről szóló beszámolóm címéül, hiszen a meglehetősen ritka hangszeren – a Hammond orgonán – olyan, jó értelemben vett káprázatos jazzorgiát produkált a három zenész ezen az estén, hogy – egy másik közhellyel élve, igazi „szombat esti lázat” idézett elő a lelkes hallgatóság körében.

Megszokhatták már olvasóink, hogy a MAO és annak vezetője, Fekete-Kovács Kornél tematikusnak nevezhető koncertsorozatai a hazai jazztörténet legfényesebb lapjaira kívánkoznak. Gondolok itt azokra a hangversenyekre, amelyek során egy-egy – a zenekar komponista vénával megáldott – tagjának szerzeményeit mutatják be, de ugyancsak remek ötlet és minőségi „kivitel” jellemzi azt a koncertsorozatot is, amelynek során a zenekari tagokból alakult kisegyüttesek az amerikai jazztörténet legkiemelkedőbb nagylemezeit mutatják be. Természetesen az eredeti hangszerelésekkel, olykor még a számok sorrendjét is megtartva hallhattunk már olyan alaplemezeket, mint a „Birth of the Cool”,  a „Kind of Blue” és a „Seven Steps to Heaven” (Miles Davis), a „Caravan” (Art Blakey), a „Nancy Wilson/Cannonball Adderley” vagy a „Speak No Evil” (Wayne Shorter).  Tekintettel arra, hogy ezek a korabeli LP-k időben legfeljebb egy mai koncert felét teszik ki, Kornélék mindig felkészülnek arra, hogy a második félidőben az illető jazzikon egyéb lemezeiről is repertoárra tűzzenek még néhány kiemelkedő számot, így „komplettírozva” a jazz estet. A  MAO kisegyüttesek hangszerösszeállításai is értelemszerűen az eredeti formációt követték, így hallhattunk már kvartett, kvintett, szextett felállásokat is.

A kiváló fuvolista és szaxofonos elkötelezett híve a műfajnak, és rendszeresen jelentkezik új projektekkel.

Nagy várakozással tekintettem a Hajdu Klára Quartet Opus-béli koncertje elé. Klárát régóta ismerem, művészetét mindig is igen nagyra értékeltem. Oláh Krisztiánnal készített "Deep in a Dream" c. duólemezéről írtam 5 pontos kritikát a Gramofonba éppen két évvel ezelőtt.  De a kvartett felállásban adott koncert még inkább vonzott, annál is inkább, mert időközben a négyes zongoristája, régi barátom Cseke Gábor lett, akinek nemcsak zongorajátéka, de remek hangszerelései is mindig nagyon lebilincseltek. Előrebocsáthatom, hogy a koncert minden várakozásomat felülmúlta.

Ávéd János a tenorosokban nem szűkölködő hazai jazzszcéna kiemelkedő figurája. Ugyan sohasem kedveltem az Amerikából indult, majd Európát, sőt szerényebb mértékben minket is meghódító listázást, de az vitathatatlan, hogy ő – szerényen ítélve is – az első három között van ezen a hangszeren kis hazánkban.  Mióta csak ismerem munkásságát, igazán nagyra becsülöm, hiszen köztudomású, hogy elképesztő hangszeres tudása mellett kiváló komponista és hangszerelő is, nem említve azt a hihetetlen „stílusakrobata” képességét, ahogyan a legkülönfélébb irányzatokban és formációkban is maradéktalanul helytállt.  Játszott az Euro-African Playgroundban és a Kéknyúlban éppúgy, mint a Bágyi Balázs New Quartetben vagy a Modern Art Orchestrában, a saját maga vezette felállásokat nem is említve. A Balance is nagy feltűnést keltett, de nem kevésbé kiemelkedő formáció a 2013-ban alakult négyesfogat, amelynek hangszer összeállítása is különleges. Nos, ez az Ávéd János Quartet kápráztatta el szombaton este az Opus közönségét, köztük jómagamat is. „Have News” c. lemezüket öt csillagos kritikával méltattam a Gramofon 2016 őszi számában, de „élőben” még nem volt szerencsém élvezni játékukat.  

A világhírű zongorista-zeneszerző neve ismerősen cseng a zenebarátok fülében műfajoktól függetlenül. A sokoldalú művész hosszú pályája során ugyanis a formációk és – mai szóval – projektek olyan sokaságával állt a nagyérdemű elé, hogy abból számosat a hazai közönségnek is módja volt megismerni. A stílusok sokasága miatt mindenki megtalálta a „saját” Coreáját és jellemzően ezúttal is hatalmas érdeklődés előzte meg koncertjét a The Spanish Heart Band-nek elkeresztelt oktettel.

Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Még csak néhány hete számoltam be a Háló jazzklub kerek századik koncertjéről, és elvileg az évadzáró is lezajlott pár hete a Hot Jazz Band vendégjátékával, amin nem lehettem jelen. Legnagyobb meglepetésemre értesítést kaptam Deseő Csaba barátomtól, aki a klub művészeti vezetője, hogy június utolsó keddjén még egyszer elbúcsúztathatjuk az évadot, amelyben sor került a nevezetes jubileumra. És mivel a fellépő négy művész mindegyike régi kedves (jazz)barátom, így a kánikula ellenére is megcéloztam a Semmelweis utcai S4-et. Hát nem bántam meg, az biztos!

Nem hivatalos kifejezés ugyan, ha valaki „jazzel”, Elek István mégis ezt teszi csaknem fél évszázada.

A híradások ugyan Elek Pista kvartettje „Jazz Elek” c. CD-jének bemutatójáról szóltak, de a „műsorváltoztatás jogának” fenntartása érvényesült ezen a forró nyári estén. Mi viszont így sem maradtunk „jazzelés” nélkül...

A műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjét, az éppen 40 éve elhunyt Charles Mingust idézték a hazai jazzelit képviselői az elmúlt szerdán este. A kitűnő bőgősnek, Ajtai Péternek köszönhetjük, hogy a koncert létrejött, akinek régi vágya volt nagy példaképe zenei hagyatékának újraértelmezése.  Az UNESCO Nemzetközi Jazznapján (ápr. 30.) a Fonóban tartott bemutató után a – talán még rangosabb – Opus Jazz Clubban is meghallgathattuk ezt a kiemelkedő „projektet”.

A két kitűnő zongoristának régi álma vált valóra ezzel az albummal. Ami a kompozíciókat illeti, békésen megosztoznak fele-fele arányban.

Amikor értesültem arról, hogy a kitűnő énekesnő egy nap szünettel két különböző – mai szóval – projekttel áll a „nagyérdemű” elé, azonnal elhatároztam, hogy ezúttal egyetlen beszámolóban állítom párhuzamba a két koncertet.

Hogy mikor ismertem meg Benny Golson nevét és művészetét nem tudom, de az biztos, hogy a Free c. lemezét a neves bőgős, Vajda Sanyi barátom mutatta meg nekem úgy 1965 tájékán. Sürgősen el kell mondani, hogy maga a főszereplő is úgy gondolta, hogy szükséges megmagyarázni az album címét (erre volt módja, hiszen – meglepő módon – ő írta a lemezborítón olvasható hosszú szöveget, az ún. liner notes-t). Ugyanis akkoriban éppen a free jazz „legmeredekebb” produktumai riogatták a konzervatívabb jazzkedvelőket mindenütt a világon, ezen az LP-n viszont remek, swinges mainstream modern jazz szólt. 1962 decemberében vették fel és a kvartettben Tommy Flanagan zongorázott, Ron Carter bőgőzött és Art Taylor dobolt, nem kifejezetten avantgárd zenészek.

A Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra sokirányú tevékenységét nem kell bemutatni a hazai jazzbarátoknak. Nagyzenekari munkájuk a hazai big bandek sorában alighanem az első helyezést érdemli, amelyben különleges helyet kapnak az olyan „projektek”, amikor a zeneszerzői vénával megáldott tagok kompozícióiból állítanak színpadra egészestés programokat. De van egy zseniális sorozatuk is, amikor a jazztörténet kiemelkedő lemezalbumait „rekonstruálják”, mégpedig a zenekari tagokból felállított olyan kisegyüttessel, amilyen az illető albumon játszott annakidején.

Megszokhattuk már, hogy a BMC a legprogresszívebb jazz irányzatok mellett a műfaji határokat feszegető és/vagy átlépő etno- vagy világzenei programoknak is helyet ad. Mindez vonatkozik nemcsak műsorpolitikájukra, de lemezkiadásukra is.  Ilyen vonatkozásban felejthetetlen élményként raktároztam el azt az öt évvel ezelőtti programsorozatot, amelyben pár napon belül öt olyan koncert követte egymást, amely egy kiemelkedő nemzetközi jazzfesztiválnak is dicséretére vált volna. A fényes sorozat a Joey Calderazzo trióval indult, majd a Gadó Gábor-Sébastien Boisseau-Balázs Elemér hármas vendégművésze Dave Liebman volt. Úgy látszik, hogy a triók domináltak, mert a Hans Lüdemann Trio, éppen egy afrikai balafon játékossal (Aly Keïtával) Trio Ivoire néven lépett a pódiumra. Aztán Joachim Kühn triója következett, amelyben a pianista két partnere a marokkói lant (oud) mestere Majid Bekkas és a spanyol dobos Ramon Lopez voltak társai. Végül Tóth Viktor Mahasimbavi Players nevű nemzetközi bandjében a „húzónevek” Bart Maris belga trombitás és az afroamerikai csodadobos, Hamid Drake voltak.

Évtizedekkel ezelőtt hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a jazz csak Amerikában, Európában és legfeljebb Japánban számíthat kedvező fogadtatásra.  Azért a csordogáló nemzetközi jazzirodalomból (elsősorban a hozzánk eljutó Down Beat jazzmagazinból) olykor értesülhettünk arról, hogy az amerikai külügyminisztérium, a State Department jóvoltából közismert amerikai zenekarok számára rendeztek koncertkörutakat  egzotikus országokba, olykor a vasfüggöny mögé is.

Jubileumi koncert az S4-ben a Háló All Stars együttessel.

Két nap, három koncert Al Di Meolával a MoM-ban

Természetesen Bill Frisell jelentette a „húzónevet” annak a gitárduónak a koncertjén, ami telt házzal került sorra a Müpa Fesztivál Színházban szerdán este. Ezt nem csak azért bocsátom előre, mert őszintén szólva alig van tudomásunk az északi világ zenészeiről még akkor is, ha az ECM kiadó jóvoltából meglehetősen sok skandináv muzsikus került képbe az elmúlt években. Mindenesetre a Frisellel fellépő izlandi basszusgitáros, bizonyos Skúli Sverrisson sem akárki: több mint száz lemezen működött közre az 1966. október 23-án született művész.   

Nemrégiben számoltam be honlapunkon a Linda Oh trió koncertjéről, ami ugyanebben a teremben került sorra.  Május 1-én este aztán egy remekül sikerült, teltházas lemezbemutatón vehettem részt ugyanitt.  A meghívást még március elején kaptam Micheller Myrtilltől a Hálóban, amikor is a Voice&Guitar (azaz Myrtill és Pintér Tibor) adott nagysikerű koncertet a Semmelweis utcai S4-ben. Legújabb lemezükkel is megajándékoztak akkor, amelyről időközben recenzióm is megjelent.  Myrtill népszerűségét bizonyította, hogy a legváltozatosabb korosztályok képviselői gyűltek össze ezen a szép tavaszi estén – kifejezetten ünnepi hangulatban. 

Ha lehet ezzel a kitétellel élni: világszínvonalon álló produkciónak lehettünk szem- és fültanúi a Müpa nagytermében május 4-én este, és ami igazán örömteli, nem pusztán a világsztár amerikai díva, Jane Monheit miatt, hanem – legalább ennyire – az őt kísérő, a maga nemében ugyancsak a legmagasabb nívót képviselő, tizenhét tagú Budapest Jazz Orchestra jóvoltából is! Biztos vagyok benne, hogy a teltházas koncert minden résztvevője így érezte. 

Nem mindennapi élményben volt része annak a kevés jazzbarátnak, akik ezen a hétköznap estén eljöttek a BMC nagytermébe, hogy egy különleges jazzkoncertnek legyenek tanúi az egyre aktívabb rendezőiroda, a Get Closer jóvoltából.  Már pár héttel ezelőtt is egyetértettem azokkal a jazzrajongókkal, akik ugyanitt Gwylim Simcock (Pat Metheny zongoristája) szólóestjén azon keseregtünk, hogy egy ilyen esemény másutt Európában teltházas koncert lenne.  Ráadásul Linda Oh, (azaz teljes nevén Linda May Han Oh) az est hős(nője) immáron visszajáró szereplő a magyar színpadon, igaz most lépett fel először saját formációja élén. Jómagam persze korábbi fellépésein is jelen voltam, sőt a Sound Prints c. lemezről, amelyben ő a ritmusszekció oszlopa, még ötpontos kritikát is írtam a Gramofon 2015 nyári számába.

Manfred Eicher újabb „hódítása”: a nagy amerikai tenor szerződtetése. Keith Jarrett, John Abercrombie, Jan Garbarek, Chris Potter és Mark Turner után Joe Lovano is bekerült a „versenyistállóba”.

A kitűnő muzsikus, komponista és zenekarvezető (aki még a jazzközélet főszereplője is) bámulatra méltó zenei aktivitásról tesz tanúbizonyságot már évek óta.

Ha valaki olyan szerencsés, mint jómagam, hogy több évtizeden át lehetett „hivatásos jazzrajongó” és még grafomániával is „tetézte” jó sorsa, akkor van miről beszámolnia azoknak, akik nem voltak jelen, vagy még meg sem születtek akkoriban.  Sőt, mi több, én úgy érzem, hogy kötelességem megosztani élményeimet, tapasztalataimat másokkal. Ennek a kihívásnak szeretnék eleget tenni állandó rovatom keretein belül. Fogadják szeretettel írásaimat!