Az ECM-sound élt, él és élni fog, addig biztosan, amíg ilyen kezekben van, mint a Stockhausen kvartett. A kifinomult klasszikus zenei hagyományokat idéző kamara-jazz pompás formája ez, benne gondolatébresztő szólók, fényes, tágas, dúr és fríg skálákban lépdelő, nagyívű melódiák, az akusztikus alapon mindig a célnak megfelelő mértékben bekapcsolt elektronika, ízlésesen adagolt jazzes és mai szapora ritmusok, de azért a hard-core jazzrajongóknak néha hiányzik a blues. A rendszeres jazz.hu olvasóknak elég csak utalni arra, hogy az európai jazz újabb kori emancipációjában döntő szerepet játszó lemezcég, amelyet Manfred Eicher alapított 1969-ben, és 81 évesen is tovább irányít, eddig kb. 1700 albumot adott ki, és azzal is bizonyított, hogy sikerült a legnagyobb amerikai húzóneveket is magához vonzania. Ugyan Stockhausennek a koncert szempontjából releváns három legutóbbi albuma közül már egyik sem az ECM-nél jelent meg, de nyolc éve még adott ki ott lemezt és összesen nyolc albumon játszik. A kvartett hangzása rögtön felidézi bennem a sok ECM-csodát, és mondatja velem azt, hogy ők stilisztikai szempontból innen táplálkoznak. 

[Here We Are]

Az volt a felületes benyomásom, hogy a közönség korban és érdeklődésben is elég homogén volt, nem is teljesen telt meg a BMC koncertterme. Nem azért jöttek, hogy meglepődjenek, hanem hogy ennek a kvartettnek a szépészeti tevékenységében gyönyörködjenek.

Biztos sokan hallották már közülük Stockhausent Snétberger Ferenccel, akivel idén is duózik, és talán még arra is emlékeznek néhányan, hogy az Aparis együttes is járt minálunk a trombitás fiatal korában. Stockhausen két tripla CD-t adott ki a 2020-as évtized elején ezzel a zenekarral, de az idén áprilisban megjelent Celebration „csak” egy dupla album. Ez ugyan nem került közvetlenül szóba a kvartett koncertjén, mert hat különböző, kiemelt vendégszólista játszik rajta. Viszont több szám lehetett ismerős a Tales című albumról is.

[Celebration trailer]

Stockhausen számainak struktúrája is közelebb áll az ECM hagyományhoz, mint a mainstreamhez, hiszen nagy ívek és középrészek inkább metamorfikusan, mint nyilvánvaló ismétlések révén fejeződnek ki. Az, hogy a sorrendben harmadik szám jóval fél óra elteltével ért véget, azt mutatja, hogy a témákat többször is több tételen át bontják ki. Persze azért az együttes nem ódzkodik néhány „slágeresebb”, dalszerűbb megoldástól sem, mint például a nyitó Sunday Morning, szintén a 2021-es Tales című lemezről, vagy a Falling Stars a legutóbbi lemezről. Stockhausen szárnykürtön jóval többet játszott, mint trombitán, és ez pompásan illett a csellóhoz.

Jörg Brinkmann régi társa, aki legalább annyit pengetett jazzbőgősre emlékeztetően, mint amennyit vonózott, egyik szólója már majdnem rockos volt. De a jazzes frazírt a két további tag hozta a leginkább: a Stockhausen bemutatása szerint egyelőre még vendégként, de lassan más tagként fellépő holland zongorista, Franz von Chossy és a trombitás legrégebbi partnere ebben a kvartettben, Christian Thomé dobos.

Chossy a Mehldauhoz vagy Shai Maestróhoz hasonlítható legatókat és largókat is játszik, de alapvetően kortárs hangzások jönnek a keze alól. Thomé pedig olykor körmönfontan szvingel; a káván vagy a seprűvel a szokatlan hangzásokat rendezgeti el úgy, hogy ritmikai kontrasztot és támasztékot egyszerre tudjon a többieknek adni. Mindez a rengeteg szárnyaló improvizációval együtt is hallatlanul rendezett, áttekinthető formákban jelenik meg.

[TALES]

Ha csak a Stockhausen számok címeit olvassuk (Egy jobb világ, Végzet, Egy kicsiny ima, A remény hangjai, Mindig van remény és legfőképpen A béke lehetséges) egyértelművé válik, amit a zene már éreztetett: a muzsikus megingathatatlan mély hite az emberiségben, az örök humanista értékek megkérdőjelezhetetlenségében, a béke és az elfogadás propagálásában. Stockhausen, aki édesapja révén csöppség kora óta napi kapcsolatban van a háború utáni (!) európai művészvilág nagyjaival, átütő művészete és nyilvánvaló egyenessége révén igen hitelesen képviseli ezt. Egy nyilvános beszédében, egy most zajló háborúval kapcsolatosan, de egyetemes érvénnyel  a múlt hónapban így állt ki a béke mellett Münchenben:

[békebeszéde]

Utóiratként meg kell említenünk azt is, hogy Markus Stockhausen a koncert vége előtt hosszan, meleg szavakkal emlékezett meg a márciusban elhunyt zeneszerző-karmester Eötvös Péterről, hiszen a Nemzetközi Eötvös Intézet is a BMC-ben működik. Eötvös Karl-Heinz Stockhausen közeli munkatársa volt, hol zenei rendezőként, hol karmesterként, hol pedig az Ensemble Intercontemporain vezető karmestereként dolgozott vele, de nem csak vele, hanem fiával, Markusszal is, akinek külön komponált is, például a Jet Stream című művét, amelyet Markus Budapesten is játszott már.

(Eötvös Jet Stream)

BMC - Liszt Ünnep, 2024. október 20. 

 Fotó: Hrotkó Bálint / Liszt Ünnep