Mindig érzünk némi lelkiismeret furdalást, amikor a nem amerikai (vagy hazai) jazz kerül a figyelmünk körébe, mert a műfaj (szerencsére) már annyira elterjedt a világon, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a különféle nemzeteknél felbukkanó kiválóságokat. Ezen segít az ECM kiadó, amely elsősorban az európai jazzre fókuszál, és nem szabad elfelejteni, hogy a BMC Records is publikál olyan lemezeket, amelyeket nem hazai jazzerek jegyeznek – akár még részben sem.

Madeleine Peyroux nem tartozik a „könnyű műfaj” leismertebb előadóinak sorába, miközben egyike a dalművészet legnagyobbjainak. Nincsenek sztárallűrjei, közel az ötvenhez is az a kedves, egyszerű, melegszívű „kislány”, mint volt utcazenészként a 80-as évek Párizsában. Pedig közel tucatnyi sikeres lemezzel a háta mögött komoly rajongótáborral rendelkezik világszerte – így hazánkban is.

Nem mintha én fedeztem volna fel a fenti bölcsességet, de a mindössze 23 éves fekete lány második (immáron) Verve albuma meggyőző bizonyíték „magvas” állításomra. Még csak nem is valami „eredetinek” kikiáltott albummal áll elő, hanem a jazzvilág olyan tíz dalát adja elő magáévá formálva, amelyeket már számos alkalommal hallhattunk más jeles előadók tolmácsolásában is.

Azok számára, akik figyelemmel kísérték az amerikai jazzszíntér történéseit, már annakidején is tudott volt, hogy az 1965-ös év vége felé a klasszikus Coltrane Quartet két fontos muzsikusa, a zongorista McCoy Tyner és a dobos Elvin Jones kilépett az együttesből, mert nem tudták elfogadni a Mesternek a szabad játékmód felé irányuló feltétlen elkötelezettségét. Sajnos a zseniális szaxofonosnak már csak másfél éve maradt: 1967. július 17-én elhunyt.

Mi a titka ennek a rendkívül sikeres szőke dívának? Az, hogy jó hallgatni, akár énekel, akár zongorázik. És persze, jó ránézni is. Mindazt, amit csinál, már régen kitalálták, de éppen ez a jó benne, hogy minden a ”helyén van”, egyszerű és közérthető. Egy mindig létező emberi igényt – a színvonalas szórakoztatást – elégíti ki. Emellett még szép és elegáns is, ráadásul abszolút felkészült, fölényesen profi és kikezdhetetlenül jó.

Leonard Cohen a zeneművészet azon nagyjai közé sorolható, akik ugyan nem elsősorban a jazz műfajban számontartott személyiségek, de hatásuk érezhető mind a mai napig. Ilyen például Joni Mitchell, Sting, Stevie Wonder is. Ennek jegyében jelentette meg a neves Blue Note kiadó ezt az érdekes albumot.

Karácsony közeledtével mindenütt megjelennek a nagy ünnepre utaló lemezek. Olykor élő művészek készítenek új albumot, máskor régi hírességeknek a karácsonyra és a téli örömökre vonatkozó dalait adják ki újra.

A nyolcvan felett is aktív tenorfenomén három – különböző felállású – triójával jelenteti meg újabb lemezeit. Ezek közül a „Trios: Chapel”-ről már írtunk, az „Ocean”-t most taglaljuk és hamarosan olvashatnak a „Sacred Thread”-ről is.

Mintha egy sorozat bontakozna ki, az elmúlt pénteken ismét a nálunk igencsak elhanyagolt vocalise énekstílus újabb frenetikus koncertjére került sor – ezúttal a hazai jazzvokál legkiemelkedőbb képviselője Pocsai Kriszta és a Csillagvizsgáló tehetségkutató felfedezettje, Molnár Aliz részvételével.

Ha megnézzük Pozsár Eszter diszkográfiáját (a Városi meséktől a Lélekzetig) azonnal szembeötlik, hogy minden albumán kiérlelt zenei anyaggal lépett a nyilvánosság elé. Emellett a muzsikusok és a formációk igényes megválasztását is mindig az adott zenei matéria optimális szolgálatába állította.