Miközben a magyar jazz minden vonatkozásban – és tegyük hozzá korábban is méltó színvonalat képviselt nemzetközi megmérettetésben is – a Duna partjáról korábban (de bizonyos fokig még napjainkban sem) könnyű igazi nemzetközi hírnévre szert tenni. Egyik kezünkön megszámolhatjuk, hogy hány magyar zenésznek sikerült ez. Mindenesetre Tommy Vig ezen kevesek egyike!

We Exist! címmel zajlik a jazzvokál örökifjú nagyasszonyának, Dee Dee Bridgewaternek legújabb „projektje”, egyben koncertkörútja. A sok évtizedes pálya alatt számos arcát mutatta a nagy jazzdíva, ezúttal a hölgyeknek a jazz világában betöltött fontos szerepére kívánta felhívni a figyelmet „csupa nő” kvartettjével.

Tommy rajongótábora már megszokhatta a művész hazatelepülése óta eltelt csaknem két évtizedben, hogy a nyári uborkaszezon dacára minden évben születésnapi koncerttel ünnepli meg a nevezetes napot. Nem volt ez másképpen az idén sem, de az ünnepi esemény egyben Tommy búcsúja is volt a színpadtól és a kedves közönségtől.

Berki Tamás – évtizedek óta – a férfi énekesekben nagyon szűkölködő hazai jazzszcéna emblematikus figurája. Minden lemezét nagy érdeklődéssel hallgatjuk, koncertjeit látogatjuk. Sokirányú érdeklődésére jellemző, hogy „privátim” nem csak a nagy jazzikonok hazai fellépésein lehet találkozni vele (és kedves feleségével), de legújabb lemezét például Gyémánt László Kossuth-díjas festőművész kiállításán kaptam meg tőle.

A műfaj több mint százéves történetében két kezünkön megszámlálhatók azok a művészek, akik ilyen – közel nyolc évtizedes – pályát futottak be, mint az idén 86 éves Tommy Vig. Az ő esetében „rásegített” az a tény, hogy már „csodagyerekként” is nyilvános szereplésben volt része…

Régen nem volt ilyen élményben részem a fiatal hazai jazzgeneráció bármely koncertjén, mint szerdán este a zsúfolásig megtelt jazzklubban, ahol nemcsak a pódiumon, de a közönség soraiban is főleg lelkes, zeneértő fiatalok élvezték korosztályuk művészetét!

Már a koncert előzetesében is felhívtam olvasóink figyelmét, hogy a világszerte (így hazánkban is) sajnálatosan elhanyagolt hangszer igazi mestere, Szaniszló Richárd (1977) különleges művészetével (és nem kevésbé saját szerzeményeivel) az utóbbi években sikerrel lépett elő a hazai és nemzetközi megmérettetés vonatkozásában. Erről győződhettünk meg ismételten a minap a Hálóban rendezett koncerten.

Bár a jazztörténetben már csaknem egy évszázada jelen van ez a csodálatos hangszer, igazi népszerűségre a swing-korszakban a Benny Goodman zenekaraiban játszó Lionel Hampton jóvoltából lett ismert és kedvelt instrumentum. Aztán az 50-es évektől a Modern Jazz Quartetben Milt Jackson tette igazán szólóhangszerré és az ő fellépésétől kezdve napjainkig számos ikonikus muzsikus választotta.

Ajánlójában találóan írta Pallai Péter, hogy a név alapján bárki azt hihetné, hogy a Harmónia Jazzműhely soron következő péntekesti műsorában egy joviális alpesi jódli művésznőhöz lesz szerencsénk… Ehelyett egy bővérű londoni fekete énekesnőt kaptunk olyan hanggal megáldva, amelyet még a leginkább „befutott” dívák közül sem mindegyik mondhat magáénak, nem is beszélve a briliáns hazai kíséretről! A tavasz utolsó napján nem akármilyen élményt vihettünk haza!

Ha minden, a jazzben használatos hangszer ikonikus előadói közül csak egyet nevezhetnénk meg (trombita: Miles Davis, tenorszaxofon: John Coltrane stb.), akkor a harsona mesterének minden bizonnyal, J. J. Johnsont választaná a jazz híveinek többsége. Születésének centenáriumát ünnepeltük meg egy emlékezetes koncerttel a BJC-ben május 24-én.