Az a jelenség, mely során a jazz előadói klasszikus zenei műveket vesznek alapul egy-egy munkájuk során, már-már divatosnak mondható az elmúlt évek tapasztalatai alapján, melyet számos zenetörténeti példa legitimál. A zenei újrahasznosításnak, vagy ha úgy tetszik, felhasználásnak számos szintjével találkozhattunk az idők során. A könnyűzenében általánosnak mondható mind a reprodukció, – gondoljunk csak az ún. coverek elterjedésére – mind pedig reinterpretáció, mely során az adott előadók már létező műveket formálnak saját arcképükre. Ez több formában is előfordulhat, legyen szó a szerkezet, harmóniamenet vagy akár a teljes hangszerelés újragondolásáról. A cél szerencsés esetben az eredeti mű szellemiségét megőrizve egy többlet jelentésréteg hozzáadása. Ez a technika a klasszikus zenétől sem áll távol. Egyes esetekben a felhasználás megmarad az idézet szintjén. Csajkovszkij 1812 nyitányában a szemben álló orosz és francia seregeket nemes egyszerűséggel nemzeti himnuszaikkal ábrázolta. Más esetekben a szerzők saját benyomásaikat fejezik ki egy műről annak motívumaira írt variációival. Említhetnénk akár Beethoven Diabelli keringőjére írt variációit, vagy akár Bach Musicalisches Opferét, melyhez II. Frigyes témáját vette alapul. Sok esetben a szerző nagyobb teret enged saját asszociációinak, ekkor fantáziáról beszélhetünk. Kurtág György Hommage-ai pedig gyakran csak töredékeket idéznek meg, vagy konkrét kompozíciós technikákra való utalással jelenítik meg az eredeti művet.

Amikor Irk Réka megkért, hogy írjak Pat Metheny új lemezéről, kevés dolog szólt ellene. Réka készítette a honlapom, ráadásul a Harmónia Jazz Műhelynek is tagja, márpedig én évtizedek óta sokra tartom Pallai Péter és Kerekes György által elkezdett jó szándékú nonprofit műhelyt. Azt is mondtam Rékának, hogy nyilvánvalóan szubjektív lesz, ha írok, de talán ez nem is baj.

Bizonyára többször előfordult már, hogy magyar jazz-zenészek talált tárgyakat alkalmilag ütőhangszerként alkalmaztak, de valószínűleg Dés András az első, aki lemeze borítóján is hirdeti: objets trouvés-n játszik. Csak üdvözölni lehet e ritka pillanatot, amikor egy magyar jazzlemez közvetlen koncepcionális kapcsolatot létesít eredetileg az 1910-es évekből származó klasszikus avantgarde gesztusokkal, jelen esetben Picasso műalkotásként kiállított nádfonatú székével, illetve Marcel Duchamp posztamensre emelt biciklikerekével és Forrásként aposztrofált, az oldalára állított piszoárjával, valamint nyomukban a szobrokon, kollázsokon és egyéb kontextusokban megjelenített, vagyis műalkotásokká átlényegített, a „természetben” véletlenül meglelt, illetve ember alkotta használati tárgyak tömegével.

Valószínűleg Cheltenham-ben járhattak 2017-ben az Edition Records képviselői. Már Chris Potter az ECM-nél megjelent három albuma (The Sirens (2013), az Imaginary Cities (2015) és az 2017-ben felvett The Dreamer Is The Dream) meggyőzhette őket, hogy a kortárs szaxofonosok elit listájáról kihagyhatatlan az amerikai tenoros. Így, mikor a Cheltenham Jazz Fesztiválon fellépő quartet (Potter formációjának akkori tagjai: David Virelles zongora, Joe Martin basszusgitár és a Nasheet Waits dobok) lemuzsikált mindenkit a színpadról, már tudták, hogy ő kell a csapatukba, mert a kortárs jazz originális alakja minden „istálló” értékét növeli.