Első írásaim a Magyar Ifjúságban és a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg. 1977-ben megnyertem a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum c. folyóiratának pályázatát. Állandó munkatársa voltam a MaJazz c. folyóiratnak, jelenleg pedig a Gramofonnak, a Demokratának és a Hegyvidék c. lapnak. Publikáltam még az EMI Hangjegyzet c. periodikájában és az Universal jazzújdonságokat bemutató lapjában is. Jazzadások készítésében közreműködtem a Petőfi-, a Bartók-, a Klub-, a Civil- és a Fiksz-rádióban. A Jazzma.hu internetes honlapon több száz koncerttudósítás és egyéb jazzvonatkozású írás jelent meg tőlem. Hivatásos jazzrajongó címmel jelent meg cikkeim válogatása, és társzerzője voltam Deseő Csaba Kettősfogás c. memoár kötetének. 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye András életműdíját.
A méltán népszerű hazai jazzlegenda születésnapja alkalmat adott arra, hogy mostanában többször is találkozhassunk egyedülálló művészetével. Jómagam is jelen voltam a Müpa Fesztivál Színházban december elején tartott „jazzparádén”, ahol számos zenészbarátjával lépett fel a legkülönfélébb felállásokban és stílusirányzatokban. A pénteki kvartett fellépés volt azonban az „igazi”, ahol a zene volt a középpontban.
Rendhagyó ECM lemez, amelyen a létező legjobb mainstream jazz szól és ráadásul a kiadótól szokatlan módon hosszú elemzés is olvasható a kísérőfüzetben, amelyből rengeteg értékes információ birtokába jutunk.
Nem mentegetőzésképpen hivatkozom arra, hogy a világzeneként címkézett, a legváltozatosabb etnikai gyökerű irányzatokat magában foglaló műfajnak helye van a jazzrovatban. Nemcsak azért van ez így, mert ez a gyakorlat alakult ki a zenei lapoktól a lemezboltokig, de számos ponton nyilvánvaló az összefüggés, az átfedés. Ahogyan a kortárs jazz szívesen használ fel népzenei elemeket, úgy a városi folklór (azaz a world music) is óhatatlanul merít a jazz kifogyhatatlan kincseiből.
A negyvenes évei elején járó két izraeli zenész már gyermekkorában is jóbarát volt, majd mindketten nemzetközi karriert csináltak.
Ben Williams & The Sound Effect ismét a MOMKultban lépett fel
Brad Mehldau szigetként emelkedik ki a tengersok pianista közül, szerepe vitathatatlanul meghatározó a műfaj legújabb történetében.
Mint a címben is utalok rá, a Hajdu Klára Quartet játéka azért különlegesen becses számomra, mert itt érhető tetten az a mára már majd’ elfelejtett játékmód, amelyben a melódia sincs száműzve, miközben az egész produkció abszolút korszerű és még swingel is. Tetszik tudni, hogy Ellington megmondta: „It don’t mean a thing, if it ain’t got that swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing”!
Eszter koncertjei minden alkalommal jókedvre derítenek, ami aztán napokig eltart. Szerdán este az Opusban ismét bebizonyosodott a régi igazság, hogy az élőzene varázsa lenyűgöző, nem is beszélve arról, hogy a koncerteken sokkal inkább van mód és idő a darabok terjedelmes előadására, azaz remekül felépített szólókra és improvizációkra.
A napokban ismét ellátogatott hozzánk a kortárs amerikai jazzszcéna fekete gyöngyszeme, Lizz Wright énekesnő, aki tavaly áprilisban a 3. Get Closer Jazz Fest sztárvendége volt. Akkor azonban csak egy órát lehetett a színpadon, mert minden koncerten két együttes lépett fel. Ezúttal azonban szünet nélküli kétórás koncerttel örvendeztette meg rajongóit.
Számtalanszor elmondtam és leírtam, hogy számomra a jazz klasszikus stílusirányzata, egyben a leginkább időtállóbb változata, a hardbop. Találóan konferálta fel a Harmónia Jazzműhely jól bevált péntek esti rendezvényeinek „házigazdája”, Pallai Péter a Pataj György nevével fémjelzett kvintett koncertjét nagyon szellemesen: „...ez a modern jazznek az az irányzata, ahol az improvizációnak még hallhatóan van köze a témához…”