Post-Art Blakey drummer

Ha valaki olyan bátor, hogy New Yorkba teszi át székhelyét, néhány dolgot előbb utóbb megtanul. Az egyik ilyen tapasztalat miatt Freedom Trio a mostani formáció neve. A zenekarvezető az egyik felkonferálásában magyarázta el az okát: ezt a várost pont a kultúrák sokfélesége teszi ilyen különlegessé. Az ott élő zenészek nagy többsége is, vele együtt, emigránsként érkezett oda. És éltek a lehetőséggel, amit kaptak.

A másik dolog amivel ott egy muzsikusnak szembesülnie kell, hogy ebben a városban a legmagasabb az egy főre jutó tehetséges jazz-zenészek száma. Itt mindent meg lehet tanulni, ki lehet próbálni. Ha jó a zene, mindenre van közönség. Trió formáció például több változatban is hallható a klubokban esténként. Egyszer azt mondta egy ismerősöm, üljek be bárhova bátran, itt nem tudok hibázni. Az egyik legnépszerűbb változat, amiben a zongorista a vezér, és a bőgő-dob szekció hozza ritmikai szövetet. Ha tehetséges, izgalmasan, ha kevésbé, akkor a bevált sémákat alkalmazva, rutinból. Létezik aztán a szólistához kitalált trió. Itt az énekes, fúvós vagy hegedűs viszi a prímet, a kíséret (a gitár és bőgő vagy dob) ritmikában és hangzásban felteszi az alapokat. A harmadik pedig a teljesen formabontó formáció, mikor a dobos egy komplett zenekarként szólal meg. Ehhez a hangzáshoz keres speciális zenészeket, akik izgalmassá teszik az élő koncerten ezt a produkciót.

Németh Ferenc legutóbbi lemeze már megrajzolta ezt az irányt. Egy igazi dobos „concept” album. A Triumph olyan, mint egy több tételes szimfónia közjátékokkal. Mindent ő komponált. Olyan zenészekkel vonult stúdióba, mint a szaxofonos Joshua Redman, a zongorista Kenny Werner, és a gitáros Lionel Loueke, utóbbiak felléptek vele 2013-ban a Fesztivál Színházban is a Ferenc Nemeth Triumph Quartet-re keresztelt formációban. Ott Greg Tardy szoprán- és vendégként Chris Potter tenorszaxofonozott. De hallottam már rendhagyó trió felállásban is, mikor Tzumo zongorázott és Tardy szaxofonozott. Érdekes a magyarázata, hogy miért nem szerepel bőgős ezekben a formációkban: szerinte ugyanis túlságosan behatárolná az ő mozgásterét.

Az alap koncepció az általa vezetett zenekarokban mindig azonos: elkészíti a zenei térképet, amire aztán mindenki felteszi a maga verzióját. A kompozíció horizontális alapjaira épül a vertikális hangzás: a zenészek egy-egy téma kibontásába kezdenek figyelve a másik játékára.

Random jazz: improvizáció 3D-ben

A Blakey utáni korszak legeredetibb dobosainak egyike meg tud-e lepni minket egy koncerten? Ha a hangzást nézzük, akkor nem. Wayne Shortert idézte, mikor a motivációjáról beszélt: „A színpadra olyan repertoárral kell felmenni, ami több szinten is érthető. Élvezhesse egy olyan hallgató is, akinek semmi köze nincs a zenéhez, és az is, aki nagyon mélyen benne van a jazzben, aki műértő”. A smooth is ebből indul ki, de gyakran a popularitásért pont a rögtönzést, a pillanat varázsát áldozza be. Ami a legizgalmasabb a jazzben. A zenészeknek íródott extraságok pedig a laikus, a zeneelmélethez nem konyító közönség számára kezelhetetlenek. A jazz pedig nem könyv, ami a polcon heverve kivárja a maga értő olvasóit.

Gondoljunk csak arra, hogy Miles Davis milyen utat járt be. Kísérletezett, folyamatosan kereste az új zenei inspirációt: a beboptól, a cooltól, és a hip-hopig jutott. A soult és a funky-t még elnézték neki, de mikor tovább lépett, minden új albuma kirobbantotta a vitákat, hogy ez még jazz-e egyáltalán? Akkor is, amikor a világzenei kísérletekbe fogott (Sketches Of Spain), akkor is, ha a fúziós zene foglalkoztatta (Pharaoh’s Dance), akkor is, ha a smooth-t megelőlegezve pop slágerek elemeit használta fel, vagy amikor fiatal afro-amerikaiak kedvelt zenéihez, a raphez és a hip-hophoz (Doo-Bop) fordult.

Olyan jazzt keresett, ami zeneileg izgalmas és igényes marad, de mégis szórakoztató, akár táncolni is lehet rá. Ehhez pedig bizony csalhatatlan arányérzék kell. A felvételeken gyakran látni, hogy a kissé sablonos és ellaposodó groove-ba néha Miles csak pár hangot fúj bele, s azonnal izgalmas hangzás lesz belőle. Mint a guru, aki ritkán szól, de akkor mindenki rá figyel.

Miles is felfedezte az arab zenét, mert két fő tulajdonsága az improvizatív jellege és melodikussága. A melódia európai fülnek szokatlan a hajlítások és a negyedhangok használata miatt, a dallamok ismétlődése, egybeolvadása azonban a végtelenség érzetét kelti a hallgatójában. A koncert egyik remekül előadott és ezt illusztráló száma volt a „Floating”. És kész a bűvölet.

Szertartás a tengerparton

A koncerten a PAP jutott eszembe. Nem, ez nem egy szakrális bekezdés, ez a neve a Haitiben, Port-au-Prince-ben rendezett nemzetközi fesztiválnak. Ezen a januári seregszemlén találkozik az amerikai, afrikai és európai kultúra, zenei sokrétűsége lenyűgöző és izgalmas. Hiszen pont így született a jazz is.

Az ilyen programoknak egyik sajátossága a karneválokat idéző utcazene, a harsány zenekarok felvonulása, erős fúvós és dobos dominanciával. Ilyen lehetett anno New Orleans is. A másik a tengerparton zajló koncertek. Ide nem kell vetített háttér, nem kell animáció, reflektorok. Ott az óceán és a naplemente. Igazi kegyelmi pillanat. Szerintük az élet egy ajándék, a zenével ezt köszönjük meg. Egyszer egy fellépő fiú értetlenül hallgatta a kérdésemet: ő nem zenész, a dob és a dobos nem tesz mást, mint örömét fejezi ki, megköszöni, hogy megélhetett egy újabb csodás napot.

Egy ilyen fesztivált varázsolt a BJC-be a három muzsikus. Ezt a szellemiséget és hangulatot éreztem a legelső szám felcsendülésétől. Olyan volt, mint egy szertartás Haitiben az óceán partján. Eltanulták az arab zene lényegét. Aki járt már arab területen, és szánt a zenéjükre is időt, tudja, hogy a taksim ott egy hangszer ütem nélküli improvizációját jelenti, ez lehet az énekes is, (kedden Németh Ferenc a vocal harmonizerrel pont ezt a kórust varázsolta oda), aztán a basrav alatt bekapcsolódik a többi hangszer (jellemzően az ütősök), de a főtéma a taksimot játszó hangszeré (vagy az énekesé) marad.

Németh Ferenc mégis meg tudott lepni minket. Harmóniákat játszott a dobokon, a hangzatokra dallamot (hiszen a dob dallamhangszer is), és az afrikai zenéből ismert végtelen finomságú és töredezettségű ritmusképleteket. Azt is az afro-amerikai zenészektől tanultuk meg, hogy az emberi test is egy hangszer. Kiváló partner ebben a játékban Chris Potter. Ő a jazz-randomban, a más zenei világból érkező jazz-zenészek rögtönzésében, nagyon otthonosan mozog. Aki hallotta a Potter – Hussain - Holland trió koncertjét, tudja, miről beszélek. Kedd este igazi virtuóz volt, élete formájában játszott el egy nagyon nehéz zenei anyagot olyan természetességgel és könnyedséggel, ahogy csak a nagy Sonny Rollins tudta. A „Just Relax”, a „The World Rejoicing” vagy a „Flower” kiváló példa erre. Néha még a söröskorsókból is elfelejtettek kortyolni a nézők, annyira belefeledkeztek a zenébe.

A gitáros Gilad Hekselman 2004-ben ment Izraelből New Yorkba, egy év múlva megnyerte a Montreux-ben a jazz fesztiválon a Gibson gitárversenyt. Ezen az estén azonban számomra csak néhány momentumban bizonyította, hogy miért olyan jó a híre. Érdekes volt viszont az, mikor a gitáros a saját feljátszott effektjeire improvizált. Tulajdonképpen, az időnként még az ezzel párhuzamos énekelt szólam miatt, esetenként egy quartet volt a színpadon. De nálam a másik két zenész ihletett tengerparti fesztivált idéző zenéje mindent vitt.

Az egyik ráadás a „Night Songs” albumon szereplő „Lullaby” volt.

A másik a depresszív favágók kedvenc dalának feldolgozása arról, milyen kockázatos is az erdő mellé házat építeni. De a közönség addigra már kegyelmi állapotba került, a kórus nem szólt túl fényesen. Port-au-Prince-ben ilyenkor leéneklik a színpadról a zenészeket az óceánba.

„Az emberek képtelenek felfogni, hogy a dolgok csak úgy véletlenül is történhetnek. Szent borzalommal tekintenek a véletlenre” állította egyszer Umberto Eco professzor.

Ha valaki meghallgatta a Freedom Trio keddi random-jazz koncertjét, a véletlen és a rögtönzés pártjára állt, az biztos.

Aztán vidáman távozott. Hogy aztán jól megázzon. Mert az időjárás is lehet kiszámíthatatlan.

Fotó: Irk Réka