Kenny Wheeler Legacy: Some Days Are Better – The lost scores (Greenleaf Music)

A feketeöves jazzközönség (Copyright: Somogyvári Péter kolléga) tudja ki volt a kanadai trombitás, zeneszerző és hangszerelő Kenny Wheeler, de a kinnfentesek kedvéért illik elmondani, hogy a 2014-ben, 84 éves korában elhunyt zseniális muzsikus 22 évesen, 1952-ben költözött át Nagy-Britanniába, és hamarosan a londoni modern jazz szcéna egyik kulcsfigurájává vált. Hat évig játszott Johnny Dankworth zenekarában, miközben zeneszerzést tanult a roppant sokoldalú komponistától, Richard Rodney Bennettől.

Magának Wheelernek is lételeme volt a sokoldalúság. A free jazztől sem rettent vissza. Hatása mindmáig érezhető a szigetország jazzvilágában, de az Egyesült Államokban is komoly elismerésnek örvendett.

Zenei örökösei és kortársai az óceán mindkét oldaláról most hatalmas zenekarban egyesültek, hogy lenyűgöző muzikális főhajtással adózzanak emlékének. A Royal Academy of Music Jazz Orchestra Londonból és Miamiból a Frost Jazz Orchestra töltött két napot a Beatles által világhírűvé tett Abbey Road stúdióban olyan jazz nagyságokkal, mint Chris Potter, Evan Parker és Norma Winstone vagy a fiatalabb generációból a két zseniális női hangszeres, a trombitás Ingrid Jensen és a szaxofonos Emma Rawicz. Összesen 29 zenész vett részt a projektben. Az anyag is eléggé egyedi, mert megtalálták Kenny Wheeler családi házának padlásán 11 különböző szerzeményének kottáját. Ezeket a műveket a BBC felkérésére szerezte más-más időpontokban, és mindegyikük csak egyszer hangzott el.

A zene méltatásának rovására voltam kénytelen mindezt leírni, hogy hangsúlyozzam az album unikális természetét. A zene, mint jóformán minden, amit Wheeler alkotott, iskolapéldája, hogy miként kell számos eltérő zenei behatást koherens egésszé ötvözni. Maga a címadó szám gondosan előre komponált és hangszerelt elemeket vegyít Evan Parker merész, free-be hajló és Norma Winstone akrobatikusnak mondható rögtönzésével. A szabadon szárnyaló elemek azonban logikusan illenek az egészbe, inkább színt kölcsönöznek, semmint uralják a muzsikát. Minden egyes szám érzelmi és hangulati változatosságokat produkál, mesteri hangszerelésben, amely – akár csak Gil Evans esetében – a fegyelem és a zenei szabadság kölcsönös függőségében fogant. Sodró szving csap át érzelmes balladába, absztrakció az ismerősbe, zenekari összhangzás a kíséret nélküli vokálba. Kiemelkedő szólókat hallhatunk a trombitás Brian Lynch-től és Ingrid Jensentől, a szárnykürtös Etienne Charles-tól vagy szopránszaxofonon Emma Rawicz-tól. A Sweet Yakity Waltz-ra Norma Winstone új szöveget írt és még mindig gyönyörű hangja dinamikus kontrasztot alkot Chris Potter szaxofonjátékával. A nem is túl terjedelmes számok mindegyike önálló világot alkot, amelyen belül a változatosság és gyakran a meglepetés az úr. A zenekar mérete és hirtelen összehozott volta dacára, kiválóan működik, méltó emléket állít a szerzőnek. A zenei anyag ma is teljesen frissnek hangzik, de a hagyományos big band muzsika híveinek is örömet fog szerezni. Nagy elismeréssel adózom a projekt két zenei igazgatójának, a szárnykürtös Nick Smartnak és a trombitás John Daversának.

Emma Rawicz (szoprán- és tenorszaxofon)
Etienne Charles (szárnykürt)
Ingrid Jensen (trombita)
Ananda Brandao (dob)
Brinley Heywood-Snell (trombita)
Joe Evans (harsona)
James Copus (trombita)
Scottie Thompson (zongora)
Noah Chiari (baritonszaxofon)
Eric Law (altszaxofon)
Harry Maund (tuba)
Shelly Berg (zongora)
Donovan Haffner (altszaxofon)
Gabriel Taylor (trombita)
Kevin Bryson (basszusharsona)
Sam Keedy (harsona)
Ismael Aasgard (harsona)
Evan Parker (szoprán- és tenorszaxofon)
Brian Lynch (szárnykürt)
Norma Winstone (ének)
Maria Quintanilla (ének)
Izzi Guzman (harsona)
Nick Smart (szárnykürt)
John Daversa (trombita)
Jacob Smith (dob)
Niklas Lukassen (nagybőgő)
Josh Beck (zongora)
Immy Churchill (ének)
Michael Dudley (trombita)

Hogy miért pont ebben a sorrendben adták meg a zenészeket, nem tudom, mert nem ebben a sorrendben hallani még a szólistákat sem.

Pontos leírást ITT talál.