Nagy érdeklődéssel hallgattam meg a fekete amerikai énekesnő lemezét. Különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy az 1962(!)-ben elhunyt Dinah Washington „reinkarnációjának” tűnik, de a számok felében a mai technika segítségével Melanie Charles együtt szerepelhet a jazztörténet olyan díváival, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Betty Carter, és akire egész habitusával hajaz: Dinah Washingtonnal.

Sosem szűkölködött a magyar jazz nagyszerű zongoristákban. És nem is fog, mert a fiatal, feltörekvő zenészgeneráció is bővelkedik nagyszerű pianistákban. Talán Liszt szelleme lebeg a hazai zongoristák szcénája felett? Mert a lengyel jazz zongoristák körében fontos referenciatétel, hogy tud-e, sőt, szokott-e Chopin-t játszani az illető. Akinek nincs Chopin feldolgozásokat tartalmazó lemeze, az nem is számít. Andrzej Jagodinski még magasabbra emelte a tétet, hiszen ő 1999-es dupla Chopin CD-jén a klasszikus zenész, és híres Chopin-specialista Janusz Olejniczakkal is játszik néhány darabot a nagy zeneszerzőtől.

Úgy tűnik, hogy a neves énekes nem tartozik a babonás amerikaiak közé. Korábbi úti beszámolókban olvashattuk, hogy Amerikában voltak olyan hotelek, amelyekben a babonás vendégek miatt nem volt 13-ik emelet… Nem tudom, hogy’ állnak ilyen vonatkozásban manapság az óceánon túl, de Curtis Stigers nem sorolta át tizenharmadik stúdióalbumát, hanem büszkén vállalja a lemez kísérő füzetében, amelyet ő maga írt tavaly ősszel.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.