CLEO LAINE: On a clear day
Az elképesztő, négy oktávos hangterjedelmű kontralto, a kivételesen sokoldalú énekesnő 1927-ben született, a nyugat-londoni Uxbridgeben. Édesapja jamaikai volt, édesanyja egy angol farmer lánya, ami az időtájt szokatlan és sokak által megszólt háttérnek számított. Édesanyját a családja kitagadta, de az ő lánykori nevén anyakönyvezték a későbbi énekesnőt, mert szülei még nem voltak házasok, s így Clementina Hitchingként kezdte nem sokat ígérő pályafutását, melynek során könyvtáros, fodrász, kalapkészítő és zálogházi kiszolgáló is volt, sőt 12 éves korában statiszta is Korda Sándor híres mesefilmjében, a Bagdadi Tolvajban. Még tizenéves korában férjhez ment, mely házasságából egy gyermeke született, de a frigy nem bizonyult hosszú életűnek. Cleo jazzénekesnő akart lenni, és ahol csak tehette, énekelt, indult minden tehetségkutatón, ahol visszaemlékezése szerint mindig megelőzte őt “egy elhízott szoprán, aki ráadásul nem is tudott énekelni”. Férje gyermeteg ábrándnak minősítette ambícióját. Cleo máskép gondolta és merészet húzott, bejelentkezett meghallgatásra a brit szigetek akkor legmodernebb zenekarának vezetőjéhez, a szaxofonos-klarinétos Johnny Dankworth-höz. Johnny hümmögött, de azért meghagyta, hogy ebben a lányban van valami. A zenekar nagyszerű trombitása, Jimmy Deuchar máskép látta és kijelentette: “Ebben a lányban minden megvan.” Dankworth nem vitatkozott, csak annyit mondott, hogy Clementina Hitching túl hosszú név egy jazzénekesnőnek. Így született meg Cleo Laine.
CLEO LAINE: St. Louis Blues (1954)
A fantasztikus hang adott volt, de bőven volt még mit tanulni. Dankworth azonban jó tanárnak és jó menedzsernek bizonyult. Dolgozott vele a jazzes hanglejtésen, az intonáción, mindenen, ami Cleo zenei iskolázottságából hiányzott. Dolgozott vele, és nem eredménytelenül. A munkakapcsolaton sokat lendített, amikor Cleo válását követően, elvette feleségül is.
CLEO LAINE: Ain’t misbehavin’ (1955)
Mint jazzénekesnő, Cleo Laine az ötvenes évek második felére kinőtte magát. Szintén ránehezedett az ősi átok, hogy az óceán rossz oldalán született, de Angliában érezte otthon magát, és noha sikeresen szerepelt az Egyesült Államokban is, nem költözött át oda. Ezzel a hanggal és stílussal pedig ott igazi világsztárrá válhatott volna, noha a szememben valóban az volt.
CLEO LAINE: Perdido
Roppant sokoldalúságáról már szót ejtettem, de csak úgy ízelítőként, már 1958-ban fellépett a világhírű Tony Richardson rendezésében az ikonikus londoni Royal Court színházban a Flesh To A Tiger című darabban, később musicalekben is szerepelt, feledhetetlen esteket adott a jazz-zongoristaként is elismert komikus-filmszínész Dudley Moore-ral. Férjével, John Dannkworth-szel wavendeni otthonukban házi koncerttermet és színházat szerveztek, ahol műfajokon átvágó produkciókat vittek színre. 1964-ben, ugyancsak Johnnal megzenésítették és jazzre ültették át Shakespeare szonettjeit.
CLEO LAINE: If music be the of love (1964)
Cleo Laine volt az első angol énekes, aki Grammy-díjat kapott. Sőt, Grammy-jelölt volt a pop- és a klasszikus kategóriában is, az utóbbi jelölést Arnold Schönberg meglehetősen atonális darabjainak előadásáért kapta. Duke Ellington meghívására fellépett a Carnegie Hallban is. Közös koncertet adott Ray Charlesszal és Frank Sinatrával, együtt énekelt élő TV adásban példaképével, Sarah Vaughannal, sikert sikerre halmozott, de megmaradt boldog házasságban férjével és angliai otthonában Johnny Dankworth halála után is. Fia, Alec Dankworth élvonalbeli jazzbőgős, lánya, Jacqui énekes, sőt unokája Emily is most kezdte követni ezen a nehéz pályán. Munkásságát Magyarországon még az énekesek közül is kevesen ismerik, de még nem késő. Emléke és zenéje velünk marad.
CLEO LAINE: On a slow boat to China
Fotó: Jazz Wax, The Guardian