Mindketten többször voltak már vendégeink a legváltozatosabb formációkban. Még csak alig több mint egy hónapja, hogy a Dave Holland trió adott forró hangulatú koncertet a BJC-ben, de Scofield triójával szintén találkozhattunk idén áprilisban ugyancsak a BJC színpadán. Fiatal olvasóink el sem tudják képzelni, hogy számunkra – éltesebb jazzbarátok számára – mit is jelent az ekkora kínálat... 

John Scofield (1951) kedvenc gitárosom, pedig a jazztörténet nem szűkölködik a húrok bűvölőiben. Csak a mára már idősebb középgeneráció négy kiválóságát említeném, akik ráadásul egy időben voltak a bostoni Berklee tanulói: John Scofield, Bill Frisell, Pat Metheny és Mike Stern. Ők azok, akik nem tápláltak konkurencia harcot egymás iránt. Scofield újabban a közösségi médiában „Oldmansco” néven van jelen, igaz ehhez biztosan maga is hozzájárult „Country for Old Men” c. albumával, amin a jó öreg amerikai countryzene „klasszikusait” dolgozta fel Hank Williamstól Dolly Partonig. Emlékezetes élmény volt, amikor a II. Get Closer jazzfesztivál sztárvendégeként 2017 tavaszán ezt a lemezt mutatta be a MoMKultban, ahol módom volt elbeszélgetni vele.    
Scofield olyan a gitáron, mint Herbie Hancock a zongorán. Eszközei a bluesból fakadnak, játékában a bluesra jellemző hajlításokat használ, B.B. King vagy Muddy Waters hatása világosan tetten érhető benne. Ugyanakkor jól felismerhetően őrzi az olyan nagy elődök tradícióját is, mint pl. Wes Montgomery. Egyformán otthonos a mainstream, a post-bop, a fúziós jazz, de akár az avantgárd világában is.
Dave Holland (1946) tevékenységéről és fényes pályájáról is szakkönyvet lehetne írni. Miles Davis fedezte fel Angliában és hívta meg együttesébe. A sokoldalú zenész mindenféle formációt (még nagyzenekart is) vezetett, sidemanként pedig a legismertebb és legtöbbet szereplő bőgős volt évtizedeken át. Még ma is töretlenül aktív, amiről november 3-án mi is meggyőződhettünk a BJC-ben. Korábbi – számomra felejthetetlen – koncertjei voltak kvintettjével a győri Mediawave fesztiválon 2006-ban és saját triójával a MoMkultban 2017-ben.

A két nagy formátumú muzsikus (és nem kevésbé termékeny zeneszerző) egy éve, 2024 augusztusában készítette ezt a remekművet egy New York állambeli kisvárosban. Előzőleg számos koncerten „tesztelték” a produkciót, nem csoda, hogy ilyen tökéletes alkotás született. Igazságosan osztották meg repertoárjukat, és mivel a kilenc nem osztható kettővel, így aztán öt szám szerzője Scofield, négyé Holland, de a Scofield nevén „anyakönyvezett” album címét egy Holland szerzemény adja.

Mondanom sem kell, hogy ez a muzsika jól illeszkedik az ECM esztétizáló, művészies hangzásvilágához. Természetes, emberi, derűt sugárzó alkotás. Tudvalevő, hogy a duójáték nem redukált trió, egészen más attitűdöt igényel. Nos, ez a lemez a két nagy művész intim zenei dialógusa, mégpedig hosszú és gazdag pályájuk során első alkalommal. (Csak két ilyen nevezetes gitár-bőgő duó jut hirtelen eszembe: Charlie Haden és Jim Hall szimplán csak Haden & Hall címre hallgató albuma 1990-ből, és Pat Metheny duója Charlie Hadennel Beyond the Missouri Sky címmel 1996-ból. Ezek a lemezek, éppúgy mint Scofield és Holland szóban forgó lemeze is, kitűnő példája annak, amikor két muzsikus módot keres és talál arra, hogy kifejezze egymás iránt érzett szimpátiáját – és ez „átjön” a hallgató számára.)

Jóllehet az album címe „csak” az egyik szám kiemelése, mégis nagyon kifejező. Ugyanis Scofield „Mine Are Blues” c. új szerzeménye kivételével minden tétel elhangzott már a két muzsikus valamelyik korábbi albumán. Ezek „azonosítását” nagyon megkönnyíti az interneten elérhető egyik tanulmány, hiszen egy ilyen összeállítás hiányában ez meglehetősen fárasztó kutatómunkát igényelne. (Őszintén szólva itt is csak azt tudom elmondani, hogy mennyire furcsállom a kitűnő kiadó következetes „nulla infó” gyakorlatát.) Tehát az album címében fellelhető „memories” szó dacára nem nosztalgiázó a zenei anyag, hanem érzelmes, de sohasem érzelgős emlékezés, két nagy ember munkásságának összegzése.

Néhány érdekesség, amit örömmel megosztok olvasóimmal. Az „Icons at the Fair” szerepel Scofield Combo 66 c. 2018-as lemezén is. (Gerald Claytonnal, Vicente Archerrel és Bill Stewarttal). Mindkét esetben a Scofield-féle verzió Herbie Hancocknak a „Scarborough Fair” c. Neil Simon kompozíció (előadta Simon and Garfunkel) feldolgozásának továbbvitele, amely annak idején Hancock True New Standard c. albumán szerepelt. (Hancock mellett Scofield, Holland, Michael Brecker és Jack DeJohnette játszották.) Nos, így lehet „felfejteni” minden szám kronológiáját. A „Meant to Be” Scofield azon híres együttesének sikerszáma volt 1992-ben, amelyben Joe Lovano, Marc Johnson és Bill Stewart voltak a partnerei. És így tovább. A Mr. B természetesen Ray Brown előtti tisztelgés, a „You I Love” pedig címében „játék a szavakkal”, mivel az I Love You c. Cole Porter sztenderd parafrázisa. És így tovább...

Összefoglalva: ez a korong két nagy művész olyan teljesítménye, ami túlszárnyalhatatlan. Hiszen itt nincs mód „lazsálni”, „passzolni a labdát”, nincs fúvós szólista, nincs a ritmikai háttért biztosító dobos. Ez a zene magasiskolája. Scofield brillírozik, Holland bőgőjátéka betölti a teret. Nekem az év lemeze!      

John Scofield – Dave Holland:    Memories of Home       ECM Records/Hangvető 

• Icons at the Fair (John Scofield)
• Meant to Be (John Scofield)
• Mine Are Blues (John Scofield)
• Memorette (John Scofield)
• B /Dedicated to Ray Brown/    (Dave Holland)
• Not for Nothin' (Dave Holland)
• Easy for You (John Scofiled)
• You I Love (Dave Holland)
• Memories of Home (Dave Holland)

Közreműködnek: 

John Scofield   gitár
Dave Holland   nagybőgő