"Volt egy galeri, az én galerim, akikből már alig vannak. Vukán, Pege, Szabados, és Szakcsi, Babos, Gonda, sorolhatnám, mindenkivel játszottam. Ez volt a galeri, nincs mese. Én ebbe a galeribe mindig bevettem fiatalokat, nálam jóval fiatalabbakat. Nekem mindig volt egy fiatal bandám is. Akkor volt a Dés, a Lakatos Tony, akik rövidnadrágos gyerekek voltak hozzám képest. Én így játszottam mindig, először a szülőkkel, aztán a gyerekekkel, és lassan már az unokákkal is. Például Pecek Krisztián, már unokának számít szinte, és játszottunk nemegyszer. Ez a galeri így öröklődik, ez egy család. Ezt mindig elmondom. Aki ezt így látja, az nem csak a pénzkeresési részét veszi le, vagy azt a részét a szakmának, hogy dolgozunk. Ez egy rossz szó! „Hol dolgozol? - A Fésűsfonóban.” - ez rendben van, de „dolgozol ma a jazzklubban?”- ezt utálom. Nem dolgozunk, hanem játszunk, ez más! Aki nem így áll hozzá, az nem tud játszani. Ezt a légkört, ezt a hozzáállást azok a srácok is képviselték, és folytatják, akik már mind középkorú zenészek, már ők is lassan öreg sztárok.

A hetvenes években a Vasutas Zeneiskolában tanítottunk. Azért többes számban mondom, mert a jazztanszaknak elég nagy konkurenciája volt főleg abban az időben a Vasutas, mikor a jazz-zene színe-java minden hangszernemben ott tanított. Olyan tanárok voltak többek között, mint Csík Guszti, Gallusz Gyuri, Szakcsi zongorán, akkor dobon a régiek közül, Bányai Lajos, aztán engem is hívtak. Az akkori fiatal zenészek mind odajártak. Nem úgy volt, hogy mindenki jött egy órára, aztán hazament, hanem eljöttek reggel, és ott maradtak délutánig. Egy tömeg, húsz, harminc gyerek, doboltunk, négyeztünk, nyolcaztunk, dumáltunk, röhögtünk. Több korosztály egyben, olyan forradalmi hangulat volt.

A mi világunkban mi csak játszottunk. Nem tudtunk szervezni, azt hittük minden magától jön. De így is volt, jöttek a telefonok. A mai napig ezt szoktam meg, ezért nem szervezek. Hogy én még játszom, azért van, mert ismernek. Én ilyeneket a mai napig nem tudok, nem szoktam meg, de hát már nincs is rá szükségem. Ha fiatalabb lennék, biztos rákényszerülnék, mert a jazzben nincsenek menedzserek. Nekem volt menedzserem Németországban abban az időben, itt nem. Tudom, hogy az mit jelentett. Minden meg volt szervezve, nekem nem kellett semmit sem csinálni, csak a zenével foglalkozni. Ma már ez nem elég.

Én zsánerhívő és fazonbetartó vagyok. Ha egy cipőt csináltatsz, nem mindegy, milyen nadrággal hordod. Fazon kell. Zenében is. Ezért szerettem saját bandákba gondolkodni. Nekem zeneileg is van elképzelésem, nem csak dobolok. Én a dobosokat nem is szeretem. Aki csak dobol, mint a motolla, nem tudja mi a szám, azt se tudja, hol van a közepe és a vége. Így is lehet játszani, de az nem zene. A zenész-dobos, nekem ez az ideálom. Ez, amit tanítottam."

ISTEN VELED IMRE!

(Az interjú a BEG 15. születésnapjára 2015-ben a Gondolat kiadó gondozásában megjelent, az „Örök szerelem” című könyvemhez készült.)